9. fejezet 

 

Az éj leple alatt Max és újdonsült útitársa a folyó mellett haladtak, folyásiránnyal megegyezően, lehetőleg a legnagyobb sötétségben.

Egyikük se szeretett volna katonákkal találkozni.

A Tornádó nyergében ülő lovas talált erre nyomósabb okot. Volt egy olyan sejtése, hogy Robert herceg az első adandó alkalommal bármilyen ürüggyel elkobozná a lovát, végül is egy nagyon értékes példányról van szó. Rosszabb esetben még börtönbe is csukatná, vagy besorozná. Egyik lehetőség se volt túl csábító.

Néma csöndben lovagoltak egymás mögött. George ment elől.

Minél régebben haladtak, Max annál jobban felengedett. Valami érthetetlen oknál fogva bízott az előtte ügető lovasban, és az ilyen irányú érzései eddig mindig helytállónak bizonyultak.

Tekintete lassan a folyóra siklott. Elcsodálkozott azon, amit látott. Még sosem figyelte meg igazán a Raltot, mindig csak elrohant mellette. Most megbánta a figyelmetlenségét, mert a folyó így nem sokkal éjfél után gyönyörű látványt nyújtott.

A lomhán haladó víz fodros hullámaira a majdnem telihold fénye vetült, ez misztikusan csillogó ezüstszínt kölcsönzött a tájnak.

Sokáig nézte ezt a mesébe illő képet.

Halványan és messze egy új szín tűnt fel a folyó hullámain. Semmivel nem lehetett összetéveszteni ezt a színt, ez a tűz sajátos vöröses narancssárgája.

Úgy gondolta, hogy a tűz katonákat jelent, azok pedig nem mást, mint a bajt.

Halkan előrébb ügetett, és megkocogtatta társa vállát.

- Nézz a folyóra! - suttogta.

George-nak hamar feltűnt. A felismeréssel együtt feltört belőle egy halk káromkodás.

- Sorolj be mögém, utána kezdj vágtázni, és mindig engem kövess! - utasította a fiatalabbikat.

Max lassabb iramra fogta Tornádót, és beállt a barna mén mögé. Amint ez megtörtént, érezni lehetett a tempó különbséget. Olyan gyorsan vágtattak, amilyen gyorsan még biztonságos volt akkora sötétségben.

Félórája haladhattak így, versenyt futva a folyó másik oldalán igyekvő feltételes ellenséggel, amikor George hirtelen megállt. Társának alig sikerült visszafognia a lovát, hajszál híja volt, hogy nem ütköztek.

- Látod, a Ralt elkanyarodik, ez lelassítja a katonákat, gázlót kell keresniük. A völgy egyetlen kijárata két járhatatlan szikla között van, olyan kanyonszerű. A legszélesebb részén kétszáz méteres, és két kilométer hosszú. Elvileg nem lehet baj, de azért figyelj.

Max bólintott, jelezve, hogy érti, amit hallott.

Amikor elég közel értek a sziklákhoz, elővigyázatosságból a tőlük jobb felé elhelyezkedő sziklatömb felől közelítették meg a kanyont.

Leszálltak a lóról, és nesztelenül odalopakodtak a kanyon bejáratához.

Kellemetlen meglepetés érte őket. Két katona őrizte a kanyon elejét, és a távolban halványan derengő vöröses fényt láttak, ami arra utalt, hogy többen vannak.

George visszament a lovakhoz, és intett a társának, hogy kövesse. Max visszajelzett, hogy még marad egy kicsit hallgatózni.

Nemsokára halk beszélgetés ütötte meg a fülét.

- Szerinted érdemes volt? - kezdte az első.  Meglehetősen mély hangja volt.

- Mi? - kérdezett vissza a másik. Ennek már távolról is lehetett látni az óriási bajuszát.

- Hát, hogy ideküldtek minket.

- Az a véleményem, hogy nem kellett volna tizenöt katonát ideküldeni. Két ember is elkapta volna azt a kölyköt, ha erre jön.

- Azt mondták, hogy meglehetősen jól vívott. Végül is legyőzte a nagyképű Trevor herceget, akit kicsi kora óta lovagnak nevelnek.

- Tizenöt katona akkor is túl sok! - védte az álláspontját óriás bajusz.

- Igazad van – ismerte el a másik, majd hirtelen témát váltott. - Jaj, de szívesen lennék most a kastélyban!

- Én is. Láttad azt a csinos paraszt lányt?

- A szőkét? - kérdezte mély hangú.

- Nem, a feketét.

- Most, hogy mondod, tényleg jól néz ki.

A hallgatózó ekkor döntött úgy, hogy ideje visszavonulót fújni.

Óvatosan visszaosont a lovakhoz.

- Tizenöten vannak – suttogta.

Társa hallgatagan bólintott.

- Egyetlen esélyt látok – vágott bele Max. Gyanította, hogy a mélyen hallgató férfinak nem fog tetszeni, amit javasolni fog, de jobb ötlete nem volt, és az idő is szorította őket. - Valamelyikünknek oda kell mennie a katonákhoz azzal, hogy át akar kelni a kanyonon. Ha szerencsénk van, addig a másikunk át tudja juttatni a lovakat.

Legnagyobb meglepetésére George így válaszolt:

- Rendben. Egész jó terv! Én leszek a csali, mert téged keresnek. Kössük be a lovak patáit, hogy ne csapjanak nagy zajt.

Hamar elkészültek.

Az öreg felvette a kopott csuklyáját, a kezébe vett egy nagy botot, és elindult a katonák felé.

- Hová? – kérdezte gorombán az egyik fegyveres.

- Saront felé – válaszolta George alázatosan. A hangjába még egy kis ijedséget is sikerült csempésznie.

- Aztán, mi dolgot arra?

- Tetszenek tudni, ott lakik a lányom, Anna. Oszt nem rég üzent, hogy bármikor szülhet. Ölindultam, hogy mögnézhessem az unokámat. Tisztölöttel kéröm, engödjenek át.

- Rendben, de mi kísérünk át - mondta nagy bajusz.

Max elvigyorodott.

A másik remekül végezte az elterelést. Szinte ő is elhitte, hogy egy aggódó, tájszólással beszélő paraszt apa megy a lányához.

Elindult a hármas.

Szerencsére az őrt állóknak volt lovuk, így Tornádóék patadobogását még nehezebb volt észrevenni.

A szőke fiú csendben elindult a lovakkal a katonák után. Lehetőleg a legsötétebb helyeken, és a fal mellett haladtak.

Eleinte minden simán ment.

Zökkenőmentesen mentek a katonák és a kíséretük alá kényszerülő férfi a kanyon közepén, az árnyékként haladó Maxék pedig a szélén.

Az út közepe előtt történt az első probléma.

A legszélesebb helyen középen tábortűz állt, amit röhögő katonák ültek örül. Ha ez nem lett volna elég, a két falnál állt egy-egy katona, a kezükben fáklyát tartottak.

- Hát, ilyen nincs – gondolta a lovakat vezető.

Az agya közben egyfolytában járt megoldást keresve. Nem jutott eszébe semmi jó ötlet. Persze, nekik ronthatott volna, de kettő tizenöt ellen... Enyhén szólva nem tűntek valami nagynak az esélyeik. Ráadásul nem érezte magát késznek az ölésre. Főleg nem így ok nélkül. Azt se tudta, hogy azok a katonák a kegyetlenek csoportjába tartoznak-e.

Kínjában egy magas, feketerigós „píít” hallatott, és várta a reakciót.

Magányos kalandjai alatt az erdőben észrevette, hogy a piros szárnyú feketerigók magas „píí” hangon jelzik egymásnak a sólyom, vagy más veszély közeledtét. A ragadozó nem veszi észre a hang forrását, akármennyire figyel is.

Ezt a trükköt már máskor is alkalmazta, de az csak teszt volt, hogy az emberek esetében működik-e.

Egy viszonylag nyugodt vacsorakor adta ki magából az éles hangot. A molnár felkapta a fejét, de akármennyire igyekezett nem jött rá, hogy honnan jön a sivítás. Ez még háromszor megismétlődött. A vége az lett, hogy István mérgesen felpattant, és a bűnöst hibáztatta, de Max látta a mozdulataiban, hogy egyáltalán nem biztos benne, csak meg akarta büntetni, mert mindig is felesleges tehernek érezte. 

A katonák figyelmesebben kezdtek viselkedni, de még nem mozdultak el a tűz mellől.

Max látva a hatást megismételte a hangot, de ezúttal kicsit magasabban. Ezzel azt akarta sugalni, hogy ez egy titkos jelzés, és többen vannak. A katonák azt hitték, hogy George adja ki a hangot, ezért mindannyian körülállták, és pont a Maxszel ellentétes falnak szorították. Ő csak erre várt. Felpattant Tornádóra, és társa lovával a nyomában vágtatni kezdett. Látta, hogy a katonák lovai kivannak kötve egy öreg, száraz és meglehetősen vékony fához. Előrántotta a kardját, és elvágta a lovak kötőféket. Szerencséjére a lovak megbokrosodtak, így semmi esély nem volt rá, hogy a katonák követni tudják.

Olyan gyorsan vágtatott a kanyon kijárata felé, amilyen gyorsan csak tudott. Remélte, hogy miután megbizonyosodtak róla, hogy az „apánál” nincs fegyver (a biztonság kedvéért a lován hagyta az íját és a kardját) elengedik.

Észrevett egy árnyat, ami hirtelen bukkant fel a sötétségből. Hátasa felágaskodott, nehogy eltapossa az alakot, bárki legyen is az.

- Ugorj le a lóról, és harcolj! - csattant fel egy éles és parancsoláshoz szokott hang. Nyilvánvalóan katona volt, méghozzá magasabb rangú.

- Mi lesz, ha nem?

- Akkor leszúrom ezt a csődört.

Max ekkor vette észre, hogy George lova odament a tiszthez, aki már a kezében tartotta a kantárt.

Mivel nem volt más választása, leugrott Tornádóról.

- Mi lesz, ha én nyerek? - kérdezte a katonát félelem nélkül.

A hajnal első sugarai már adtak valamennyi világosságot, így fel tudta mérni az előtte álló férfit. Közepes magasságú volt. A haja a válláig ért. A ruháján még a sötétben is látszott, hogy finom anyagú, nem viselt páncélt, ezt meg lehetett érteni egy fullasztó nyári hajnalon. A vonásai olyanok voltak, amiket eddig csak nemeseken látott. A belőle áradó magabiztosság, a kinézete és a hangja is erre engedett következtetni. Nyilvánvalóan nem átlagos katona volt, hanem egy lovag. Az is a jobbik fajtából, azok közül akik értenek is a kardforgatáshoz, és nem csak a szájukat jártatják.

- Ennek nagyon kicsi az esélye, de ha ideérnek az alárendeltjeim – kezdte, az alárendelt szót jól megnyomva -, ha nem, akkor szabadon elmehetsz a lovakkal együtt. Ha viszont én győzök – itt fenyegetést csempészett a hangjába -, akkor ellenkezés nélkül velem jössz Corsarba, és nem vetsz be semmi trükköt. Megegyeztünk?

Max sóhajtott. Nem volt más megoldás arra, hogy George lova életben maradjon. Már pedig, ha a barna csődör elpusztul társának nem sok esélye marad a menekülésre.

- Elfogadom a kihívást – mondta komoly hangon. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha veszít, akkora bajban lesz, amekkorába még életében nem került.

Előhúzta a kardját. Az érintésétől jóleső bizsergés járta át a testét. Mindkét kezével fogta, mivel nem volt pajzsa. Így erősebb csapásokat tudott bevinni.

Szótlanul nézték egymást. Ellenfele lépett egyet jobbra, amire ő is arra lépett. Halk körözésbe kezdtek.

Max tudta, hogy egy dolog legyőzni a visszavonult Tomot és egy főűr pökhendi fiát, de egy ereje teljében lévő lovag egészen más lapra tartozik. Épp ezért úgy döntött, hogy feldühíti az ellenfelét.

- Na, mi van? Megijedt egy tizenhét éves fiútól?

A lovag higgadt maradt, de a mozdulatai mintha merevebbek lettek volna.

- Nem mer támadni? Inkább megvárja az erősítést, hogy ne kelljen megvívnia velem? Mi maga, egy tyúk?

Az ellenfele mozdulatai egyre feszültebbé és gyorsabbá váltak. Már nem kellett sok hozzá, hogy dühből támadni kezdjen. Max tehát úgy döntött, hogy ideje rátenni még egy lapáttal, ami feltehetően az utolsó lesz. Csak egy dolog létezik, amitől az ember jobban felmérgeli magát, mint ha ócsárolják. Ha az illető anyjával teszik ugyanezt.

- Ó, elnézést kérek! Már hogy lehetne maga tyúk, amikor az anyja teljesen normális, azt leszámítva, hogy a kelleténél több férfit ismer, méghozzá közelről? - kérdezte csúfondárosan.

Ezzel elérte a kívánt hatást.

Ellenfele dühös ordítással vetette rá magát, szinte teljesen elveszítve az ítélőképességét. Egy elegáns oldallépéssel kitért a csapás elől. A másik túl későn vette észre a mozdulatát, így a nagy lendülettől majdnem felbukott. Zavarában, hogy ilyen könnyen kicselezték megfordult, és még mérgesebb támadásba kezdett.

Max ezúttal nem tért ki. Fogadta ellenfele csapását, amit legjobb védekezés a támadás címen kétszeres erővel adott vissza. A fegyverek hangos csattanással összeértek. Mindketten izmaikat megfeszítve tartották a kardjukat.

Olyan közel voltak egymáshoz, hogy láthatta a feldühödött ellenfele barna szemét. Ebből a szemből haragot, bizonytalanságot és nyerni akarást tudott kiolvasni. Már nem arra ment ki a párbaj, hogy elfogja, hanem, hogy győzzön, méghozzá bármi áron. Egy idő után szinte egyszerre hátra ugrottak.

Ezután oda-vissza adogatást kezdtek el.

 A lovag hirtelen a lába felé csapott. Szerencsére időben észrevette a támadást, így át tudta ugrani a kardot. Az ugrásba bevitt egy kilencven fokos fordulatot.  A kivitelezés gyönyörű volt, de amikor a földre ért a jobb lába megcsúszott egy kisebb kövön. Megingott, amit a másik ki is használt azzal, hogy felé csapott.

Max hasra vetette magát, és azzal a lendülettel jobbra gurult. Épp időben a lovag kardja már ott is volt, ahol pár pillanattal azelőtt feküdt. Ellenfele kardja beragadt a földbe, így volt ideje felpattanni. Mire talpra állt, a lovagnak sikerült kihúznia a fegyverét, és máris felé csapott.

A kardjuk hosszasan összeért. Mindketten erősen tolták, aminek az lett a vége, hogy mozdulatlanul álltak. A karjuk remegett az erőfeszítéstől.

Max úgy döntött, hogy ideje cselt alkalmazni.

Lejjebb csúsztatta a kardját, mintha gyöngülne. A lovag ezt kihasználva még erősebben nyomta a kardját. Amikor a fiatalabb fegyvere a másik markolatához ért, egy ügyes hurokkal kicsavarta a másik kezéből a kardot. A vesztes térdre esett.

Épp időben. Halk patadobogás hallatszott, ami egyre erősödött. Minden bizonnyal a katonáknak sikerült összefogdosniuk a lovaikat.

- Ki maga? - kérdezte Max, miközben kardját a másik szívének szegezte.

A vesztes lehorgasztotta a fejét, és hallgatott. Nyilvánvalóan nagyon megrázta, hogy legyőzték.

- Siessen! - sürgette a győztes. Nyomatéknak átszúrta a másik ruháját, és megbökte a bőrét.

Úgy tűnt, ez használt, mert a lovag nyelve rögtön megoldódott.

- A nevem Mark – válaszolta.

- Örülök neki – mondta a nyertes, a hangjába egy kis bosszúságot és sürgetést vegyített. - Mi a rangja, milyen tisztségben szolgál?

- Robert herceg testőrkapitánya, és egyben a másodunokatestvére vagyok.

Max döbbenten pislogott. Azt tudta, hogy az előtte térdeplő nemes, na de testőrkapitány? Erre azért nem számított.

A hangokból ítélve a többi katona rohamosan közeledett.

Halkan csettintett a nyelvével, amire Tornádó odaügetett a közelébe. Szorosan mögötte George lova haladt.

- Figyeljen ide! - mondta. - Maga most szépen feláll elém felemelt kézzel. Figyelmeztetem, hogy semmiféle gyanús mozdulatot ne tegyen, különben habozás nélkül leszúrom!

Persze nem volt benne biztos, hogy képes lenne megtenni, de erről a férfinek nem kellett tudnia.

Mark csüggedten végrehajtotta az utasításokat, mire befejezte, a katonák odaértek.

- Kapitány úr, elkaptunk egy öreget, aki feltehetően összejátszik a szökevénnyel, és... - a katona elhallgatott. Ekkor vette észre parancsnoka testtartását, és a mögötte álló magas, vékony és magabiztos alakot.

- Engedjétek el a foglyot! - parancsolta Max határozottan.

- Mi lesz, ha nem tesszük? - kérdezte az egyik katona. - Beárulsz minket anyucinak?

A szőke fiú felnevetett, majd elkomorodott.

- Nem, csak átszúrom ezt a kedves urat.

Kardjával megbökdöste Markot, amire az halkan felnyögött.

- Ez a hiba a nemesekben – gondolta. - A fegyverforgatáshoz, és a parancsolgatáshoz értenek, de ha legyőzik őket, alig bírják elviselni a megaláztatást, a fájdalmat meg egyáltalán nem.

- Úgy sem mered, különben mi is megtehetjük ugyanezt – mondta a katonák közül az egyik, feltehetően a legmagasabb rangú. Beszéd közben George-ra mutatott.

- Biztos benne, hogy nem merem megtenni? Hajlandó kockáztatni a főnöke életét? Megölheti George-ot, de akkor én is megteszem ugyanazt a lovagúrral. Gondolkozzanak! Melyikkel járnak jobban, ha elengedik a foglyukat, és én is az enyémet, vagy ha mindketten meghalnak? Képzeljék el, hogy fog tajtékozni Robert herceg, amikor bejelentik, hogy a főtestőre meghalt! Akkor nem szívesen lennék a maguk helyében. A döntés a ti kezetekben van.

- Szép beszéd – jegyezte meg valaki.

- Igaza van! - hallatszott több felől is.

Most már szinte biztos volt benne, hogy ő nyert. Nála volt az adu, ráadásul a rögtönzött szónoklat is növelte az esélyeit.

- Mit gondol, uram? - kérdezte a korábbról ismert nagy bajuszos.

- Engedjétek el, az öreget! - parancsolta az nem túl lelkesen.

A katonák rögtön engedelmeskedtek.

George szó nélkül odasétált a lovához, felült rá, és a kanyon kijárata felé fordított a barna csődört.

- Remek! - mondta Max. - Most felülök a lovamra és elmegyünk a társammal. Ti tizenkét órán keresztül vártok, és leghamarabb akkor indultok utánunk, de ha egyáltalán nem jöttök, az sem zavar!

- Rendben – mondta Mark. Látszott rajta, hogy szinte bármire képes lenne azért, hogy kikerüljön ebből a kínos helyzetből. - Ki vagy te? - kérdezte végül.

- Egyszerűen csak Max.

Füttyentett egyet, amire a lova beállt közvetlenül mögé, oldalra fordulva. Várt pár pillanatig, majd villámgyorsan megpördült, becsúsztatta a hüvelyébe a kardját, felugrott Tornádóra, és már vágtatott is, mint a nyíl.

George közvetlenül a nyomában volt.

Amikor kiértek a kanyonból, körülbelül száz méter után megálltak, és megnézték, hogy van-e valaki a nyomukban. Szerencsére senki nem volt a közelükben.

- Jössz? - kérdezte George.

Max még egyszer, utoljára visszanézett a völgy felé, ahol egész eddigi életében élt. Úgy állt egy percig, majd lábával gyengéden megbökte Tornádó oldalát, és követte a társát.

 

 

 

by: limo87

8. fejezet 

 

Max egy párórás, kiadós és egyben élvezetes lovaglás után odavágtatott a tóhoz.

Volt egy olyan érzése, hogy nem sokáig maradhat a faluban. Ha valaki, hát akkor a molnár arról volt híres, hogy megtartja a szavát. Márpedig ha tetszik, ha nem Max már megint bajt kavart, méghozzá akkorát, amekkorát még soha.

Nem bánta, hogy el kell mennie. Sose szerette annyira Corsart. Mindig unatkozott. A nyugodt falu neki túl eseménytelen volt. Valahol a szívében mindig érezte, hogy nem tartozik ide igazán. Örült annak, hogy végre lehetősége van elmenni.

Amikor elérte a tavat, alaposan körülnézett, mivel nem látott senkit, nyugodt szívvel leszállt a lováról.

- Várj itt, és rejtőzz el. Nekem valamit el kell intéznem. Vigyázz a kardra! – mondta azzal lekötötte derekáról a kardhüvelyt, és felerősítette Tornádó nyergére.

Levette az ingjét, és elrejtette egy bokor alá. Utána belevetette magát a tóba. A vizes nadrág miatt nehezebb volt a víz felszínén maradni, de ez őt nem zavarta. Mindig szerette a kihívásokat.

Lassú megfontolt karcsapásokkal elindult a vízesés felé. Nem kellett hozzá sok idő, hogy elérje. Amint odaért, nagy levegőt vett, és lemerült a víz alá. Amikor áthaladt a vízesés alatt, érezte annak monumentális erejét.

Húsz másodpercébe került, amíg elért a barlang nyugodt vizéhez.

Kiúszott a partra, majd odament egy lapos kősziklához, ahol a személyes tárgyait tartotta. Nem volt túl sok mindene.

Volt ott egy vászonzsák, ebbe kezdte el bepakolni a tulajdonát képező dolgokat. Belerakott egy tollat és egy tintatartót, amit az írnoktól kapott. Volt még ott egy posztónadrág és egy ugyanolyan anyagú ing.

Végül az utolsó, a neki legkedvesebb tárgyhoz ért, egy bonyolult mintájú fémmedálhoz. Ez volt az egyetlen tárgy, ami az igazi szüleihez kötötte. Egy kicsit gondolkodott, majd ahelyett, hogy a zsákba rakta volna, felvette a nyakába. A fém hús érintésétől jóleső bizsergés járta át a tagjait.

Nagyot sóhajtott, majd körülnézett. Tudta, hogy legnagyobb valószínűséggel utoljára látja ezt a helyet.

Vagy tíz percig állt így némán, mozdulatlanul, majd elindult.

Kicsit lassabban tette meg a visszafelé vezető utat, mert a zsák lehúzta.

Amikor kiért a partra, lefeküdt a földre, hogy megszáradjon. A késő délutáni nap elég lassan melegített, de végül csak sikerült megszáradnia.

Úgy hét óra körül lehetett, amikor elindult a malom felé Tornádóval az oldalán. Egy kicsit szorongott az előtte álló beszélgetéstől vagy vitától.

Amikor már csak ötven méter választotta el őket a malomtól odaszólt Tornádónak.

- Rejtőzz el! Éjfél előtt jövök. -  Közben tovább ment a malom felé.

Amikor elérte a ház bejáratát hangos szóváltást hallott. Nem akart hallgatózni, ezért rögtön benyitott. Amint a többiek észrevették síri csend lett, szinte megfagyott a levegő.

Max zavartan megszólalt miközben leült a sarokba.

- Sziasztok!

Körülbelül fél óra hosszú már-már drámaian kínos hallgatás után a molnár törte meg a csendet.

- Hol van a ló? - A hangjában elfojtott dühöt lehetett hallani.

- Valahol kint a közelben - válaszolta a kérdezett.

- Nem tudod, hogy pontosan hol van? - a hangjában már érezhető volt, hogy nagyon mérges, alig bír uralkodni magán. - Erről jut eszembe, hogy mertél megint bajba keveredni? Ismered a következményeket. Én a helyedben csomagolnék, hacsak nem döntesz úgy, hogy kárpótlásul nekem adod a lovat.

Erre Maxet is elfogta az indulat, de igyekezte türtőztetni magát.

- Ne is álmodj róla!  - A tekintete olyan kemény volt, mint egy szikla. - Ő az enyém, és az is marad, még akkor is, ha el kell mennem innen, sőt örülök neki, hogy itt hagyhatlak. - Mire ezt kimondta, már talpon is volt. Egyenesen István előtt állt. Félő volt, hogy nemsokára kitör közöttük egy verekedés, ennek megakadályozása ként a molnárné békítőleg közbeszólt.

- Nyugodjatok meg! Biztos sikerül megegyeznetek úgy, hogy Maxnek ne kelljen elmennie.

- Tudod, hogy szeretlek, Márta - kezdte a molnár -, de még a te kedvedért se viselem el tovább ezt a sorscsapást.

- Én se akarok tovább itt lebzselni - kontrázott Max. - Itt nem vagyok jó semmire. Különben is, azok után, ami ma történt, nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne maradni, még a végén be akarnának sorozni kiskorú létemre, vagy börtönbe csuknának.

Az asszony és a háttérben meghúzódó Vivi is sírva fakadt. A fiút megindította a látvány, de ennek ellenére is kitartott az elhatározása mellet.

- Sajnálom, de nincs más választásom - mondta őszintén.

- Maradhat reggelig? - nézett a molnárné kérlelően a férjére.

- Rendben - adta be a derekát István -, de délelőtt szívódjon fel. - Azzal, mint, aki jól végezte a dolgát elment lefeküdni.

Márta odament Maxhez, és átölte. Hosszú percekig álltak, így némán.

- Vigyázz magadra! - szipogta könnyes szemmel. – Remélem, hamar találkozunk újra, biztos sokra fogod vinni az életben.

- Ne aggódj! Nem lesz semmi bajom - mosolygott gyengéden a nevelőanyjára.

- Szeretlek - mondta még az asszony, mielőtt követte a férjét a szobájukba.

A távozni készülő fiú nem szólt semmit. A tekintete mindent elmondott helyette.

- Viszlát, Különc. Hiányozni fognak a veszekedéseink - szólalt meg Lőrinc, majd azonnal távozott abba a szobába, amit a testvéreivel osztott meg.

Vivi és Levente némán néztek rá. Max odament hozzájuk. Az ölébe vette a könnyes szemű kislányt, és vigasztalón átkarolta a fiút.

- Nem lesz semmi baj.

- Tudom - válaszolta Levente -, végül is te vagy az, aki fél kézzel legyőzött egy ficsúrt. - Megpróbálta elterelni a figyelmet. - Honnan tanultál meg, úgy vívni?

- Tehetség - mondta komolyan Max.

Levente, hitetlenkedő arcát látva még hozzátette.

- Na, jó, azért Tom kemény kiképzése is segített valamennyit - vigyorgott.

Egy órán át társalogtak még, aztán Max megszakította a beszélgetést.

- Ideje, hogy menjetek aludni. Jó éjszakát!

Átölelte a mostohatestvéreit.

- Viszlát - köszönt a tizennégy éves fiú, azzal elment lefeküdni.

Vivi adott egy puszit a szőke, elmenni kényszerülőnek, és halkan a fülébe súgta.

- Hiányozni fogsz.

- Te is nekem, Tündérke – Max úgy gondolta, nem árt, ha még utoljára egyszer becézgeti a kislányt.

Este tíz óra lehetett, amikor egyedül maradt. Megkereste az írnoktanonc mostohaöccse tollát, papírját és egy gyertyát. Meggyújtotta a világítóeszközt, majd nekiállt írni. Többször is belekezdet a levélbe, egy óra múlva elkészült. Körülnézett a házban, majd kiment. Tudta, hogy nem fog visszamenni. A közeljövőben biztosan nem.

Két levél maradt az asztalon. Az egyikben búcsút mondott, hogy szóban ne kelljen, és elmagyarázott egy-két dolgot Teddel kapcsolatban. Az már nem érdekelte, hogy elhiszik-e. Az utóiratban megkérte Leventét, hogy vigye el a másik levelet Tomnak, a nyugdíjba vonult katonának. A neki szánt levélben megköszönte a tanítást, és elköszönt.

A malomból kifelé menet, az volt az első dolga, hogy megkeresse Tornádót. A malommal szemben elhelyezkedő erdő szélén találta meg.

Még félóra volt a találkozóig. Mindketten nagyon kíváncsiak voltak, hogy ki lehet a titokzatos ember.

Max kiszúrt egy csuklyás alakot, aki mihelyst odaért a malomhoz, behúzódott egy fa mögé. A csuklyás mereven nézte a falu felé vezető utat.

Max nem akart odamenni éjfél előtt. Illetlenség hamarabb érkezni, ezért megvárta a kiszabott időt.

Pontosan tizenkettőkor jelzett Tornádónak, hogy maradjon, ahol van. Ő elosont a titokzatos idegen mögötti fáig. Fegyvert nem vitt.

- Kire vár? - kérdezte.

Az alak a hangra gyorsan megpördült, és előrántotta a kardját, amikor látta, hogy a megszólító az, akit várt, el is tette.

- Rád. Én vagyok az, aki a levelet küldte. Hol van a kard?

Max, csak intett, hogy kövesse.

Tornádó nyugodtan végigmérte a rejtélyes alakot. A gazdája azt vette ki a mozdulataiból, hogy megbízik benne.

- Egyébként, hogy hívják? - kérdezte, miközben nekidőlt a lovának.

- George - válaszolta az szűkszavúan, miközben hátralökte a csuklyáját.

Ötvenöt év körüli, őszes hajú, kemény tekintetű férfi nézett vissza rá. A nyakánál volt egy hosszú vágás.

- Miért segített?

- Szimpatikus voltál, és látni akartam, hogy mit tudsz. Max, ugye?

- Igen.

- Mi a teljes neved?

Max gondolkodott. Egy ideig szótlanul nézte a férfit, majd úgy döntött, hogy elmondja. Végül is George segített neki, ennyit megérdemel cserébe.

- Maximilien.

A férfi próbálta palástolni az érzelmeit, de Max még így is kiolvasta belőlük az izgatottságot.

- A szüleid hol vannak?

- Árva vagyok, ha érdekli, akkor elmondom, hogy a molnárék voltak a nevelőszüleim.

George bólintott.

- Fordulj meg, megnézek valamit. Ha megfelel a testfelépítésed, akkor a tied lehet a kard - mondta.

Max ellenkezés nélkül megfordult. Új ismerőse leguggolt és tetőtől-talpig végigmérte, csak fordított sorrendben. Itt-ott megtapogatta az izmait, amikor a nyakához ért elhúzta az ingjét. A medált, csak öt másodperc múlva vette észre, de akkor rögtön kérdezett.

- Ez meg mi?

Max úgy döntött, hogy őszinte lesz.

- Ez az egyetlen dolog, ami rám maradt az igazi szüleimtől - mondta, majd megfordul, és megmutatta a medál mintáját.

A férfi nézte egy darabig, aztán megszólalt.

- A kard mostantól a tied - közölte.

- Köszönöm - hálálkodott Max.

- Ha, jól értettem, akkor csak a nevelőszüleid voltak, vagyis elküldtek. Mihez kezdesz most?

- Nem tudom. Elindulok valamerre, valahol csak kilyukadok.

- Van kedved velem jönni?

- Mért te hova mész? - kérdezte, tegezte a férfit, és mivel az nem ellenkezett, továbbra is ezt csinálta.

- A birodalom fővárosa felé, de nem sietek. Jössz?

Max tudta, hogy őrültség elindulnia egy vadidegennel, de valami azt súgta, hogy az nem akar ártani. Végül úgy döntött, hogy ha törik - ha szakad, ő akkor is elfogadja az ajánlatot.

- Megyek. Indulhatunk most?

- Persze - George hangjában érezhető volt, hogy mosolyog. - Várj itt, hozom a lovamat.

Egy erős testfelépítésű, barna és szelíd csődőrrel tért vissza.

- Mehetünk? - kérdezte.

Max, csak bólintott.

Elindult a világba. Egy szimpatikus ismeretlennel. Az élete gyökeresen megváltozott. Nem tudta mi vár rá, de nem is izgatta. Most egyedül az érdekelte, hogy elhagyja Corsart, és ezzel együtt a kötöttséget.

Épp most lovagol a hold fényénél az ismeretlen kalandokba.

 

 

 

by: limo87

 

 

- Persze, nem gond. – mondta hűvösen Peter, és elment. Pikk-pakk, volt nincs. Letettem Mirabelt, hogy nyugodtan őrjönghessek, de közbeszólt:

- Megvan még a szobám? – firtatta.

- Meg. A játékaid is, ugyanott. Nyomás. – nevettem rá. Nehezen ment, de megoldottam. – És most lennél szíves…

- Látom, te gyorsan felejtesz. – vágott közbe most Skyler.

- Hát igen, fél év az tényleg gyors, mint a kínai express.

- Én azért nem felejtettem el. Semmit. Azt sem, mit ígértél mikor utoljára beszéltünk.

- Porosak az emlékeid, rozsdásak a tekervényeid, vagy szú rágja őket, nem tudom, de azt csak te akartad, hogy megígérjem. Én azt mondtam rá, hogy nem lesz legközelebb.

- Most mégis itt vagyok.

- Mert meg kell beszélnünk pár dolgot. Például a pénzed vár rád, és szeretném tudni miért nem üzentél hogy jól vagytok, és hogy Mirabel nálad van! Halálra aggódtam magamat!

- Azért kerested azt a másikat? Hogy elvonja a figyelmed az aggodalomról?

- Semmi közöd hozzá, hogy miért… nem kerestem! Találkoztunk, egymásba szerettünk…

- Melyikünk csókol jobban? – lépett közelebb. Hátráltam.

- Hiú vagy. Mindketten, nem teszek különbséget.

- Fogadok, neki meg azt mondod, hogy ő. Azért, mert igazából én.

- El vagy tájolva. – közöltem vele. Persze, nem volt, de nem akartam, hogy elszálljon. Már így is sokat vágtatott vele az a ló.

- Nem hinném. – hiába közeledett mindig egy lépést, én ugyanolyan határozottan léptem hátra. Egyáltalán nem esett nehezemre elutasítani. – Gondolom akkor Sophie sem maradhat.

- De, de elmondom Peternek, hogy nem a mi lányunk, hanem a tiéd. Nekem semmi közöm hozzá.

- Lehetőleg ezt előtte ne mondd. Borzalmasan hangzik. – felelte szomorúan.

- És mindezek ellenére szeretem őt, úgyhogy… akkor hozod, amikor akarod, Skyler.

- Minek? Hogy nézze hogyan enyelegtek? Nem akarom idő előtt megrontani.

- Megrontani? Idő előtt? Az, hogy az anyját… - elhallgattam. Ő se szólt többet.

- Köszönj el tőle. – mondja, és a lépcső felé int. – Viszem magammal.

- Ha szeretnéd, tényleg itt hagyhatod, Skyler.

- Igen, és képzelem mit mondanál neki rólam.

- Ó, Istenem, semmi olyat, amit egy gyereknek ne szabadna hallania az apjáról! Hogy mennyire szereted, és hogy hiányzik neked. Ilyeneket mondanék neki, például.

- És a pasid mit gondolna, ha csak úgy magadhoz vennéd, hogyha nem is a te lányod.

- Azt mondom, az unokahúgom.

- És a bátyáddal keféltél? – mutat magára. Elnevetjük magunkat.

- Akkor azt hiszi, hogy a lányom. Nem érdekel.

- Rúgd ki. A közeledbe sem ér, semmilyen szinten.

- Úgy érted, a Te közeledbe. – javítom ki.

- Abba meg végképp. – vigyorog. – Dobd őt, és fogadj vissza engem.

- Sose voltál a pasim. Alkalmanként jöttél, aztán mentél.

- Akkor virágot kell hoznom neked, hogy az lehessek?

- Nem fogom kidobni őt azért, hogy három-négy havonta egyszer lássalak téged.

- Megvagy! – mondja örömittasan. – Nem azt mondtad, hogy nem dobod ki, mert szereted! Azért nem dobod ki, mert kell valaki amíg én nem vagyok!

Undorítóan hangzott kimondva, de azt hiszem, valahogy mégis igaz volt. Egy pillanatra átfutott az agyamon egy köztes megoldás, amit végül ő mondott ki.

- Vagy csald meg, velem. Nem kell megtudnia.

- Aham, a gyerekem apja beállít, kettesben maradunk, és valószínű nem fog rájönni.

- Hát ilyen perverz pasit fogtál ki? Aki csakis arra gondol?!

- Miért jöttél egyáltalán?

- Tépelődtem rajta, hogy jó ötlet-e, hogy visszatérjek hozzád. Megint csak rád hoznám a bajt, ha nem vigyáznék eléggé. Ahogy így tépelődtem, bementem egy kocsmába, és leittam magam, de csak egy kicsit. Elmentem a mosdóba, alul-felül könnyítettem magamon. Pisilés közben meg lassan kibetűztem a graffitit a piszoár fölött: „Kezedben a kulcs.” Lenéztem a kezembe, és egyet értettem az íróval. Most már csak az volt kérdés, hol a kulcsom ajtaja.

- Azt ne mondd, hogy én vagyok az… ajtó, mert bepisilek a röhögéstől! – nevettem.

- Akkor ne hidd el. – mondta. – Egy csata?

Hirtelen nem értettem mire gondol, mire leesett, megcsókolt. Eltoltam magamtól, mielőtt belemelegedhetett volna.

- Nem csalom meg. Szakítok vele, utána a tiéd vagyok. Leszek az ajtód. – mondtam, de a végére ismét elröhögtem magam.

 
 

The end

 

 

7. fejezet

 

Az öregember a hegyen összeszedte a holmiját. Zsákba rakott egy régi, de jó állapotban lévő kardot, amin nem látszott, hogy mennyi ideje nem használták. Becsomagolt még némi pénzt és néhány ruhát. Ezek után felszedte a fakunyhója padlóján az egyik deszkát, és a résből elővett egy vászonba csomagolt hosszúkás tárgyat. Letörölte róla a port, majd azt is elrakta.

Készen állt az útra.

Öt éve élt egyedül a hegyen, miután nem sikerült teljesítenie a feladatát.

Eljött a találkozó ideje.

Zordan elmosolyodott. Lehet, hogy nem sikerült megtennie az urának tett ígéretét, de még tehet valamit.

- Ideje indulni - gondolta.

Még utoljára visszanézett a házra, ami hosszú ideig az otthona volt, majd elkezdett lemászni a hegyről a völgy irányába.

 

 

Nem kellett sokat várni, az uraság érkezésére.

Már másnap napnyugta felé hosszú menet haladt át a falun, a kastély felé.

Elől ment barna lovon egy apród, aki zászlót vitt, amire az ura címere volt felhímezve. Mögötte haladt két katona egyenruhában, utánuk jött ki hintón, ki lovon Robert herceg egész udvartartása. Ezek után vagy száz katona következett. Mögöttük jött az urasági hintó, válogatott lovagokkal körülvéve, majd a sort hetvenöt katona zárta.

Hosszú idő volt, míg az egész menet elhaladt, de a falusiak végigbámészkodták, hiszen nagy ritkán fordul elő az az esemény, hogy Robert herceg és kísérete ebbe a kastélyba fárad.

Max, ezt nem láthatta, hiszen ebben az időpontban szokott találkozni Tornádóval. Most különösen hosszú időt töltött a lóval, hogy kiengesztelje a tegnapi hiábavaló várakozásért.

 

 

 

Max reggel jókedvvel ébredt.

- Ma kezdődik el a lovagi torna - gondolta.

A résztvevők már tegnap megérkeztek, az egész falu lázban égett. Most nem volt semmi problémája, Tornádóval is rendben volt a kapcsolatuk. Bizakodva nézett neki a napnak.

A molnárnak is jókedve volt.

- Na, fiúk pakoljátok fel a liszteszsákokat a szekérre, és visszük Bem apónak sütésre, aztán mehettek megnézni az uraságok kifinomult párbaját, de rám ne is számítsatok - fejezte be a mondandóját gúnyosan.

Lőrincnek erre az volt a véleménye, hogy talán beugrik pár percre, majd elkezdte pakolni a zsákokat.

Levente viszont nagyon izgatott volt. Ezen a napon nem kellett mennie a hivatalba, így az egész lovagi tornát végigbámulhatja. Már alig várta.

Vivi kikönyörögte, hogy hadd mehessen a fiúkkal. Az anyukája beleegyezett, azzal a feltétellel, ha végig Levente mellett marad. A fiú nem ellenkezett, így meg is volt oldva a dolog.

A molnárék abban a kiváltságban éltek, hogy két lovuk is volt.

Egy nyolc éves gesztenyebarna kanca, akinek eddig a csikóit mindig eladták. A pénz első részét elrakták ínségesebb időkre, a második részből adóztak, a harmadik részt elköltötték az éppen szükséges eszközre vagy ruhaneműre.

A másik ló egy kiszuperált, vén és szürke igásló volt. Persze István nem engedte meg Maxnek, hogy bármelyikre is ráüljön. Túlságosan féltette a lovait.

Miután befejezték a bepakolást, már indultak is.

István ült a bakon, mellette Lőrinc. A szekér hátuljára telepedett Vivi és Levente. Max a lassan döcögő szekér mellett haladt, lassú, egyenletes futással. Nem szeretett a szekéren döcögni. Rövid volt az út, szóval úgy döntött, hogy többre megy vele, ha a szekér mellett kocog.

Egy örökkévalóságnak tetsző idő után, végre átmentek a hídon, be a faluba.

A körülbelül háromszáz lélekfős Corsar a megszokott nyüzsgés után elég kihaltnak tűnt. Csak néhány műhelyben lehetett hallani a munka hangjait. Ilyen hely volt a pékség is.

Frissen sült kenyér és sütemény illata érződött az újnak tetsző fehér kőházból. A molnár behajtott az udvarra. Már várta őt Bem apó, a pék és a segédei.

- Csakhogy meghoztátok a lisztet! - kiáltott fel. - Már nagyon vártuk. Annyi a megrendelés, hogy csak úgy izzik a munka a kezünk alatt - mondta maga és a segédei nevében. - Egy-kettő fiúk - utasította a tanítványait - , kezdjétek el a kirakodást! Ti gyerekek menjetek csak, ha az édesapátok megengedi - mosolygott Leventéékre.

- Menjetek csak - adta meg az engedélyt az apa - , de te Max, ha még egyszer bajt kavarsz, kiteszem a szűrödet - figyelmeztette a nevelt fiát, látszott a szemén, hogy komolyan is gondolja.

Mind a négyen elindultak a kastély felé.

Lőrinc ment elől, amivel azt kívánta jelezni, hogy ő a főnök. Mögötte Vivi és Levente haladtak, beszélgetve. A sort az élénken lépkedő Max zárta.

Amikor odaértek a kastély kovácsoltvas kapujához, semmi gondjuk nem akadt. Az óriási kapu tárva-nyitva állt. A katonák épphogy rájuk néztek, de azt is csak az illendőség kedvéért.

Előttük egyenes fasor vitt a palota felé, amiből csak a széles márványlépcső látszott, de őket nem is ez érdekelte. 

Balra vezetett egy ösvény az istállók és a szabad területek felé. Arról nagy zsivaj hallatszott, szóval logikus volt, hogy arra kell menniük. A birtok elég nagy volt. Húszpercnyi sétába tellett, amíg odaértek.

A tömeg nem látszott nagynak, mert a terület hatalmas volt, ráadásul az emberek szétszóródva álltak, és beszélgettek, de azért volt két nagyobb létszámú embertömeg is.

Az egyik csoport két gyakorlatozó lovagot bámult. Itt észrevehetően többen voltak a falusiak, akik tátott szájjal figyelték a pengeváltásokat. A másik nagyobb emberszámú terület egy karám körül volt, ahonnan hangos röhögés hallatszott. Itt voltak sokan a katonák.

A második csoport felé vették az irányt.

Max szíve nagyot dobbant, amikor meglátta, hogy mi folyik ott.

Tornádó lépdelt büszkén az elkerített területen nyereggel a hátán, de lovas nélkül. A pórul járt próbálkozó, aki megpróbálta meglovagolni, áldotta a szerencséjét, hogy csonttörés nélkül megúszta és kifelé iparkodott, minél távolabb a lótól. Természetesen ez volt a hangos hahotázás oka.

Max és a többiek nekidőltek a karámnak.

- Milyen szép ló! - kiáltott fel álmélkodva Vivi.

- Igen az - helyeselt Levente.

A két nagyobb nem szólt semmit.

Tornádó ekkor vette észre őket. Hangosan felnyerített, majd odaügetett egy kicsi elkerített részhez, ahol a lovasjelöltek felszálltak rá.

Hívogatóan tartotta a hátát. Ebben a pillanatban inkább kezes báránynak tűnt, mint meglovagolhatatlan csődörnek.

A következő próbálkozó egy köpcös, nagy bajuszú és barna hajú katona volt. A felüléssel nem volt semmi baj. Tornádó úgy állt, mintha odacövekelték volna, méghozzá jó erősen. Ám, amikor kinyílt az ajtó, akkora vadsággal vetette magát a karámba, hogy a rajta ülő, majdnem leesett. Ezután vad iramban körbe-körbe vágtázott, éppen annyira, hogy a lovasa ne essen le, de ne is nyerje vissza az egyensúlyát.

Max vigyorgott. Nyilvánvaló volt, hogy a ló neki provokálja magát, egyébként már rég levetette volna a rajta ülő katonát.

Végül Tornádó fináléként hirtelen megállt, kirúgott a hátsó lábaival, ennek következményeként a lovasa nagy iramban repült le róla. Szerencsére megúszta a dolgot egy orrtöréssel.

Max elismerően nézett a lóra. Felemelt hüvelykujjal mutatta, hogy jó volt az előadás. Erre a ló büszkén felnyihogott.

- Rendben emberek - szólalt meg a főlovász. - Egyelőre elég lesz. Tornádónak is kell pihennie és innia. Egy óra múlva folytatjuk - azzal elvezette a lovat.

- Micsoda pancser - jegyezte meg Lőrinc.

- Neked se menne jobban - válaszolt Max.

Lőrinc nem az a típus volt, aki figyelmen kívül hagyja a gúnyos megjegyzéseket. Mielőtt nekieshetett volna a mostohaöccsének Levente közbevágott.

- Nézzük meg a vívókat - indítványozta.

- Felőlem - vonta meg a vállát Lőrinc.

Ezzel a vita abbamaradt.

Oda is mentek a másik nagy látványossághoz, a párbajozókhoz.

A többiek ámulva nézték, de Max nagyon hamar megunta. Világos volt, hogy egyik vívó se mester a kardforgatásban, és a mozdulataik csak látványosak, és nem különösebben jók. Persze ezt egyik falusi se vette észre.

Lőrinc nemsokára elment. Neki ennyi is elég volt az emberekből.

Max megfordult, hogy valami más szórakozás után nézzen. Éles szemmel körbepásztázott. Egyszer csak, mintha valami megmozdult volna az egyik istálló mögött.

- Végül is nem tiltott terület - gondolta, majd arra vette az irányt.

Annak az istállónak a közelében nem volt senki.

Kicsit sietősebbre vette az iramot. Már elég közel volt, amikor halk sikoltást hallott. Most már futott.

Egy lány, könyörgő hangját hallotta és egy kegyetlen fiúhangot.

- Ne rimánkodj. Most már késő.

Nagy tempóban fordult be az épület sarkán.

Egy fiatal szőke hajú lány feküdt a falnál. A kezeit reszketve maga elé tartotta. Előtte egy húsz év körüli fiatal fekete hajú férfi állt elegáns, díszes ruhában, hosszú bottal a kezében. Kard is volt nála.

Annyira lefoglalta az áldozata, hogy észre se vette az újonnan érkezettet.

Max fejében pillanatok alatt megjelent egy terv.

Tudta, hogy fegyvertelenül nem megy semmire, ezért mások segítségére lesz szüksége.

Észrevétlenül megkerülte a férfit, majd egy erős mozdulattal meglökte. Annak sokat kellett hátrálnia, nehogy hátraessen, a botot is elejtette. Max gyorsan felvette, és közben odakiáltott a lánynak.

- Állj mögém!

Megvárta, amíg a lány megteszi, amit mondott, de ezzel időt adott az ellenfelének, viszont ez nem számított semmit.

Elérte, amit akart. Most már nem takarta őket az istálló. Csak meg kellett várnia, amíg a segítségére sietnek.

Az ellenfele vadul támadott a kardjával. Max kecsesen védekezett, de még ő se tehetett sokat bottal egy kard ellen. Máris elvesztette a fegyvere harmadát.

Az emberek közeledtek. Megpróbálta elterelni a figyelmet.

- Ki vagy te? - közben vadul kellett forgatnia a botot, nehogy elveszítse a kezét.

- Trevornak hívnak. Veled ellentétben én nemes vagyok, te paraszt - válaszolta az gúnyosan - , de inkább nekem kéne kérdeznem, hogy te ki vagy.

- A nevem Max - mondta határozottan. Úgy gondolta, hogy úgyse veszít semmit, ha elmondja.

Ekkorra az emberek odaértek melléjük, de úgy tűnt nem tesznek semmit.

Váratlanul egy hang harsant.

- Kapd el, fiú!

Látta, hogy egy kard repül felé pontosan kiszámított ívben. Eldobta az időközben felére csökkent botot.

Elkapta a fegyvert a vívókezével, vagyis a jobbal.

Amint a kard a kezébe ért, mintha éles fény villant volna, úgy tűnt a penge csak arra várt, hogy hozzá kerüljön. Lehetett érzékcsalódás is, de azt biztosan tudta, hogy a kard most már hozzátartozik. Úgy érezte, mintha a karja meghosszabbítása lenne. Másfeles kézfogású, kétélű penge volt. Kecses és erős. Finoman megmunkált egyedi munka. Ebben biztos volt. Sajnos több idő nem volt a fegyvere megismeréséhez, végül is egy harc közepén állt.

- Most kezdődik a harc - vigyorodott el elégedetten.

- Egy parasztfiú karddal - gúnyolódott Trevor. - Jaj, de megijedtem!

- Csak várd ki a végét - gondolta Max, de hangosan nem mondta ki.

Az ellenfele támadott, és ő hárított természetesen teljesen más stílusban, mint amit máskor használ.

Trevor könnyen kiismerhető volt. Heves és erős, de nincs meg benne a kecsesség. A vörös arcán látszott, hogy nem tetteti a küzdelmet, teljes erejéből harcol. Ellenfele nem így volt vele, csak a másik taktikáját akarta megismerni.

- Mindent összevetve gyenge ellenfél - gondolta Max. - Könnyű lesz végezni vele.

Időközben már mindenki őket figyelte. Hátul utat nyitottak valakinek, de a küzdők ezt nem vették észre.

Látta, hogy ellenfele egyre jobban fárad, úgy döntött most csap le.

Azzal akarta legyőzni, amivel az ellenfele támad. Nyers erővel. Persze ő előnyben volt, mert jobbnak bizonyult az állóképessége és a reflexe.

Átvette a kezdeményezést. Először széles, szögletes mozdulatokkal támadott, majd fokozatosan szűkítette ellenfele kardjának mozgásterét. Ebben nem volt semmi trükk, csak nyers erő és ügyesség, utóbbi azért, hogy sakkban tudja tartani a másikat. Végül elérkezett a matt ideje. Trevor fegyverének semmi mozgástere nem maradt, így Max könnyen kiverte az ellenfele kezéből.

A kard felrepült a levegőbe. Max hátralépett egyet, és elkapta a baljával.

Ellenfele a földön térdelt, a legyőzöttek testtartásával. Max a szívének szegezte a pengéjét.

Egy ideig senki nem szólalt meg. Se a győztes, se a vesztes, még a sok néző sem. Minden szempár azt leste, hogy mit tesz a szőke hajú fiú a karddal.

Végül Max törte meg a csendet.

- Hogy is mondtad? - úgy tett mintha töprengene. - Megvan. Egy parasztfiú karddal. Jaj, de megijedtem - utánozta ellenfele nem sokkal ez előtt tett kijelentését. - Igazad van. A helyedben én is félnék, és a karddal gyakorolnék, nem védtelen lányokat bántanék.

Trevor arcán düh látszott.

Max megcsóválta a fejét. Úgy látszott ellenfele semmit nem tanult az esetből.

- Itt a kardod. Máskor jobban vigyázz rá!

Azzal a volt ellenfele elé szúrta a fegyvert, méghozzá jó erősen, hogy ne legyen könnyű kihúzni.

Mindenki fellélegzett. Azt hitték, hogy valami egész mást akar csinálni.

Menni készült, azonban nem úgy tűnt, hogy egyhamar elengedik. A tömegből kivált egy díszes, ékkövekkel kirakott selyemruhás ember. Meglehetősen kövér volt és meglepően hasonlított Trevorra.

- Valami nagyúr lehet, alighanem a tartomány hercege - gondolta Max. – Remélem, nem várja el, hogy a földig hajoljak előtte, mert úgysem teszem.

- Jól vagy, fiam? - kérdezte a kövér ember.

Hamar kiderült, hogy mért hasonlítanak egymásra. Max rájött, hogy még nagyobb bajban van, mint gondolta.

- Én Robert herceg vagyok - kezdte a kövér, majd megállt a beszédben.

Kétségtelenül arra várt, hogy az előtte álló fiú térdre vesse magát vagy meghajoljon. Egyik se következett be. Max csak állt szálfa egyenesen, majd egy fejjel magasabbról nézett le a hercegre. A kezeit lazán az oldalánál tartotta. A kard hegye a föld felé mutatott.

- Jó - nyugtázta. Egyenesen belenézett a nagyúr szemébe.

Az csak felháborodottan füstölgött, de úgy döntött túlteszi magát rajta.

- Hogy hívnak?

- Max - felelte tömören.

- A teljes nevedet kérdeztem.

- Azt inkább nem mondom meg. Nem jelent semmit - kihívóan kereste a másik tekintetét, de az valahogy nem akarta létrehozni a szemkontaktust.   

A férfi rátért a tárgyra.

- Kérj bocsánatot a fiamtól! - parancsolta.

- Nem - válaszolta Max. Közben jót derült azon, ahogy Trevor megpróbálta kihúzni a kardját a földből, de csak sokadik próbálkozásra sikerült neki.

A kijelentését hatalmas felhördülés követte.

- Nem? Mért nem? - hápogott Robert herceg.

- A lelkiismeretem szerint cselekedtem - válaszolta. - A döntésemet még mindig helyesnek találom, és nem kérek bocsánatot érte.

- Igazat mond - vált ki egy fiatal lovag a tömegből. Az oldalán az a fiatal lány állt, akit Max megmentett. - Csak Lisának segített - nézett villámló tekintettel az apja mögött álló Trevorra.

- Igaz ez? - kérdezte az uraság a lánytól.

- Igen - válaszolta Lisa.

Robert herceg felsóhajtott. Meg akarta őrizni a családja büszkeségét. Hirtelen remek ötlete támadt.

- Van egy ajánlatom, amit ha elfogadsz, nem kerülsz bajba - mondta.

- Hallgatom.

- Van egy ló, a neve Tornádó. Ha nem sikerül meglovagolnod, akkor bocsánatot kérsz a fiamtól.

- Mi van, ha sikerül? - kérdezett vissza a fiú.

Az uraság nagy levegőt vett.

- Úgyse sikerül neki - nyugtatta meg magát. - Nincs semmi kockázat.

- Akkor a tied lehet a ló.

Max szíve nagyot dobbant. Már régóta arra vágyott, hogy övé legyen Tornádó. Most itt a lehetőség, csak meg kell lovagolnia.

- Esküdjön meg a nemesi becsületére! - követelte biztosítékként.

- Rendben van - válaszolta a herceg. A kezét a szívére tette. - Megesküszöm a nemesi becsületszavamra, hogy ha meglovagolod Tornádót, akkor a tied lehet. Mindenki hallotta? - emelte fel a hangját.

- Igen - válaszolta a tömeg.

- Rendben van. Elfogadom az ajánlatát – mondta Max ünnepélyesen.

- Akkor akár most is megpróbálhatod - válaszolta az úr.

Elindultak a karám felé.

Útközben valaki egy kardhüvelyt nyomott Max kezébe rajta egy üzenettel:

- ÉJFÉLKOR TALÁLKOZZUNK, A MALOM ELŐTT.

Hiába forgolódott, nem vette észre ki volt az. A hüvelyt felkötötte a derekára, és beledugta a kardot.

Tornádó már ott várt a kis elkülönített részben. Boldogan felnyerített, amikor Maxet észrevette.

- Ő az - mutatott a lóra Robert herceg. - Kezdheted.

- Rendben - bólintott Max.

Mielőtt felszállt volna a lóra a fülébe súgta.

- Ha meglovagollak, az enyém leszel, és senki nem választhat el minket.

Tornádó megértette, és felnyerített.

- Mi az megijedtél, öcskös - kiáltott fel egy csúfondáros hang a tömegből.

- Álmodban! - kiáltotta vissza.

Odalépett Tornádó mellé. Belerakta a kengyelbe a lábát, majd felhúzta magát, és már fent is ült a nyeregben. Megfogta a kengyelt, és várta a lovaglás kezdetét. Nem kellett sokáig várakoznia, kis idő múlva valaki kinyitotta a kis kaput.

Kezdetét vette a lovaglás.

Tornádó először lépésben haladt utána fokozatosan gyorsított. Max szinte eggyé vált a lóval. Nagyon élvezte a vágtázást. A közönség ámulva figyelt. Ez körülbelül tíz perce mehetett, amikor Max megunta a körözgetést. Előre hajolt, és a ló fülébe súgta.

- Most jön a nagy finálé - azzal nekiirányította a kerítésnek.

Mindenki azt hitte, hogy a ló megvadult, az emberek elfutottak attól a kerítés szakasztól, ahol várható volt a becsapódás. Robert herceg titokban fellélegzett, hogy nem kell odaadnia a lovát.

Tornádó egyre növelte a sebességét, aztán lovasa egyetlen jelzésére elrugaszkodott. Gyönyörű ívben átrepülte a közel másfél méter magas kerítést, a leérkezés is tökéletes volt. Még csak ki sem esett a ritmusból.

Max büszkén kihúzta magát, és odalovagolt a herceghez.

- Azt hiszem én nyertem meg a fogadást.

A nagyúr meghökkenten bólintott.

- Akkor, viszlát. Örülök az ismeretségnek.

Boldogan ellovagolt. Megvolt mindene, amit csak elképzelni tudott. Oldalán egy gyönyörű kard, és egy gyönyörű lovon, méghozzá a barátján lovagolt.

Vad vágtában igyekeztek kifelé a birtokról. Csak úgy porzott mögöttük az út.

Az emberek még sokáig bámultak utánuk, eléggé meghökkenten.

 

 

 

by: limo87

 

- Elmesélné még egyszer, hogy mi történt? Csak hogy biztosak legyünk benne hogy…

- Hogy nem hazudok. Értem én. – mondtam, és előadtam az egészet. A szobámban voltam, egy téves hívással beszéltem éppen, és megláttam valami mozgást a kertben. Átmentem a másik szobába, megnézni, hogy ott is látszik-e valami, és mivel nagyon úgy tűnt, hogy betörők, lementem az egyetlen szobába, ami valamennyire titkos, és bezárkóztam. Aztán, mikor úgy tűnt, tiszta a levegő, elindultam, de közben visszajöttek ketten, én pedig a függöny mögé bújtam. Fogalmam sincs, miért kezdtek lövöldözni, csak azt tudom, hogy jött még valaki, és az egyiküket Smithnek szólította a másik. Aztán meglőttek, és ágyő való világ.

- Elmondaná visszafelé? – akadékoskodott a nyomozónő, és hozzá megértően mosolygott. Én pedig lekicsinylően ránéztem, és visszafelé menet is elmondtam a sztorit, hibátlanul. A nő arcáról lemállott a mosoly.

- A másik szoba, ahol körülnézett, egy gyerekszoba volt. A játékok elő voltak pakolva.

- A játékok még nem voltak elpakolva. Nincs sok rokonom itt, de ha jönnek az unokahúgomék, akartam nekik egy saját játszósarkot. Amúgy csak egy vendégszoba.

- Hölgyem, ha nem akar segíteni abban, hogy megtaláljuk az elkövetőket…

- Én csak abban próbálok segíteni, és ha azt hiszik, hogy hazudok, akkor egyszerűen maguk nem akarják megtalálni őket! Gondolják, hogy minekutána szétlőtték a combom, mondjuk nem mondanék el valamit?

- Igen. Például, hogy volt magával egy gyerek, akit elraboltak. Talán ezzel tartják sakkban. Ugyanis, egy apróságot, úgy látom nem tud, de nem akartam addig közölni, hogy mi tudjuk, amíg volt esély, hogy kijavítja magát. Ne nézzen hülyének minket, kérem!

- Hát, perpill magamat nézem totál dilónak, ugyanis nagyon nem sikerül leesnie annak, aminek le kéne. – mondtam, egyre idegesebben. Hát igen, megint előjött a nyelvboxer hajlamom.

- Rendben, ha nem akarja elmondani, akkor felvilágosítom. Amíg maga azt állítja, hogy a függöny mögött volt, mi a kanapé mellett találtuk meg. Szóval, erre tud magyarázatot adni?

Kissé eltátottam a szám, egyszerűen nem tudtam nem meglepődni. Ki a franc és mi a francért vonszolt oda, ha totál ájult voltam? Mert az biztos, hogy én a függöny mögött bújva kollabáltam. Ezt a zsarukkal is közöltem, amúgy.

- Hölgyem, ha így folytatja, be kell vinnünk a nyomozás akadályoztatása miatt, ami pedig…

- Anna, nem gondolod, hogy le kéne ellenőrizni? Azt tudjuk, hogy meglőtték, és megvan a golyónk. Talán utána kéne járni. – szólt közbe a férfinyomozó, gondolom, a páros jó-zsaru-tagja.

Ezek után, (mármint, miután bebizonyosodott hogy totál igazat mondtam) viszonylag békében gyógyulhattam. Azt levéve, hogy a víz kivert akárhányszor Mirabelre gondoltam. Vajon ki találta meg, és ki vitte magával? Imádkoztam érte, hogy az apja.

Nemsokára az ügy lekerült napirendről, én pedig ki a kórházból. A zsaruk semmire se haladtak, minden annyira tiszta volt a mocsok alatt, hogy egy ici-pici nyomuk se volt. Na jó, egy incuri pont volt: a golyó a lábamból, de ez sehová se vezette őket.

A másik nyomot, amin, nagyon esetleg, elindulhattak volna, a Likacsot megmérgező szer lett volna, de nem árultam el, hogy volt kutyám, mert nem akartam, hogy feldarabolják szegényt, így, miután hazaértem, az volt az első, hogy megkerestem, és eltemettem-elsírattam szegényt.

 

Fél év után, új bútorokkal, függönyökkel, és egy új élet reményével telve nyitottam ki az ajtót, aztán nem tudtam eldöntetni, hogyan reagáljak.

A küszöbön ott állt Mirabel (akárhogy is hívták éppen), majdnem olyan elhagyatott-komolyan, mint mikor először láttam. Ám most mögötte állt az apja is.

Skyler haja megnőtt kissé, ő pedig hátraszoktatta. Ennek ellenére szemébe bele-bele csúszott egy rakoncátlan tincs, azt hátratűrte, lezser mozdulattal.

Mirabel megnőtt, haja azonban megkurtult, immár csak a válláig ért, és frufrut hordott.

Első meglepődésemből felocsúdva letérdeltem, és szorosan magamhoz öleltem a lányt. Ennek hatására felsóhajtott, és olyan szorosan kapaszkodott a nyakamba, ahogy csak tudott.

- Úgy hiányoztál! – mondta, és nem akart elengedni, úgyhogy felemeltem.

- Szia. – köszönt Skyler, kissé tétován. Hüvelykujjával az eddig nézegetett autó felé bökött, közben engem mustrált végig.

Velük szemben én nem változtam, szintén barna hajam hol így állt, hol úgy, de mindig szabadon hagyva az arcom és barna szemeim. Na meg, időközben megszemüvegesedtem, és sportolással (a combom miatt) kerekre formáztam magam ott, ahol kellett, és szűkké megintcsak ott, ahol az volt tetszetős.

- Igen? – érdeklődtem, közben félreálltam az ajtóból, és beengedtem.

- A tiéd, vagy pasid van? – tért rá a lényegre.

- Ki az, Mango? – kiabált le Peter. Skyler eltalálta, nem voltam egyedül mostanság.

- Nos, azt hiszem, akkor bocsánat a zavarásért. – mondja kissé lassan.

- Nem zavartok. Úgy is lenne egy-két elintéznivalónk, nem gondolod?

- De nem akarok zavarni. – mondta nyomatékosabban, és a kezét nyújtotta Mirabel felé.

- Ez nem egészen így megy, S… R… kicsoda.

- Daniel. Daniel…

- Lewis, apa. – segített ki a lánya. Elnevettem magamat, Skyler is mosolygott.

- Tényleg az lenne a legjobb…

- Daniel, nem mentek sehova! És ezt veheted fenyegetésnek.

- Helló. – jött lefelé a lépcsőn Peter.

- helló. – viszonozta Daniel, nem túl lelkesen.

- Szia. Te vagy Mango új barátja? – érdeklődött Mirabel nyájasan. Közben közelebb léptem az apjához, és megérdeklődtem a lány nevét.

- Sophie, ilyet nem illik kérdezni. – szólt rá az apja, ezzel közölvén az információt.

- Igen. – felelte a nem-is-olyan-új barátom. Skyler következő megszólalásáig eszembe se jutott, hogy nem jó, hogy találkoznak.

- Szóval újabban veled van.

- Annyira azért nem újabban.

- Jó, hát nekem az. Előtted velem volt. – mondta, csak-úgy-mellékesen hangnemben Skyler. Vagy Daniel. Peter felvonta a szemöldökét, aztán elvigyorodott.

- Szerencsések vagyunk, mi? – kacsintott rá az „exem”-re, én meg csak néztem nagyokat. Az illető bólogatott, aztán hirtelen ő is elmosolyodott. Ez a mosoly hasonlatos volt egy cápáéhoz, és olyan hirtelen jött, mint a fény, mikor felkattintunk egy lámpát. Féltem, asszem, jogosan.

- Szívesen sztorizgatnék Mangoról, mindenféle témában, de ezt nem a lányunk füle hallatán akarom megtenni, meg van egy kis dolgom is Mangoval, úgyhogy, ha nem gond, magunkra hagynál?

Köpni-nyelni nem tudtam, ebben a sorrendben. Először le akartam köpni Skylert a pofátlan hazugságért, másodszor nyelni akartam, hogy meg tudjak szólalni. Egy hang se jött ki a torkomon.

 

6. fejezet 

 

Amikor Max hazaért, nagy szidást kapott a molnártól, amit kifejezéstelen tekintettel hallgatott, és alig várta, hogy vége legyen.

- … és amíg nem tanulsz meg normálisan viselkedni, addig nem kapsz vacsorát! Vegyél példát a mostohabátyádról, ő még sose keveredett bajba. Eredj az udvarra! Felfogtad azzal a csöpnyi agyaddal?

- Igen, értettem – felelte Max a rá jellemző higgadtsággal.

Azzal kiment az ajtón, lefeküdt oda ahol tegnap aludt, és várt.

Nem kellett sokáig. Nemsokára esetlen lépéseket hallott, majd valaki lefeküdt mellé. Halk hangon megszólalt az újonnan érkezett.

- Köszönöm, hogy megvédtél.

Természetesen Levente volt.

- Szóra sem érdemes – válaszolta Max, és komolyan így gondolta.

Megfordult, hogy mostohaöccse arcára nézzen. Bár sötét volt, annyit azért mégis ki tudott venni, hogy az sír.

- Mi a baj? – kérdezte részvéttel a hangjában.

- Az, hogy én semmiben se vagyok jó. Tudod, ha te nem jössz, akkor megint megvernek, és bennem még annyi bátorság sincs, hogy szóljak róla – tört ki szipogva.

- Figyelj ide! – kezdte Max. – Nem az erőn és a bátorságon múlik minden. Te remekül írsz és olvasol több nyelven is, és becsületesen végzed a munkádat. Nem hiszem, hogy ez túl gyakori lenne.

- Tudod - kezdte még mindig szipogva a másik, – amikor egy új nyelvet nem tudok könnyen megtanulni, olyankor az öreg írnok ideges lesz, és azt néha hajtogatja, hogy a másik tanítványa sokkal tehetségesebb, pedig vele tizedannyit sem foglalkozik, mint velem. Szerinted ki lehet az?

Max megdermedt. Természetesen ő volt az a másik tanítvány. Azt, hogy az öreg írnok tanítsa, ugyanúgy erőszakolta ki, mint Tomtól a fegyverforgatást.

- Várjunk csak! – kiáltott fel Levente. – Te vagy az.

- Ezt meg honnan veszed?

- Azt mondtad, hogy több nyelven is tudok írni és olvasni.

- Igen, és? – értetlenkedett tovább Max a látszat kedvéért.

- Én azt sosem mondtam, hogy több nyelvet is ismerek – kezdte az okfejtést. – Erre pedig csak úgy jöhettél rá, hogy elolvasod a munkát, amit hazahozok.

Úgy döntött, hogy felesleges tovább tagadnia.

- Igen. Igazad van. 

- Meséld el, hogy vetted rá, hogy tanítson, és mért akartál tanulni?

- Rendben, ha ettől jobban érzed magad - egyezett bele Max. - Az egész körülbelül tíz éve kezdődött, amikor jobban megnéztem a hirdetőtáblát. Rájöttem, hogy néhány embert el akarnak kapni. Kíváncsi voltam rá miért. Az a megoldás jutott eszembe, hogy addig kérlelem az öreg írnokot, amíg az meg nem tanít írni és olvasni. Tudod rettentően makacs tudok lenni, ha akarok.

- Ismerlek - vigyorgott Levente. - Folytasd!

- Végül kénytelen volt beleegyezni - folytatta a történetet. - Aztán, amikor megtanultam írni és olvasni, még többre vágytam. Rábeszéltem, hogy tanítson meg mindenre, amit tud. Nem vonakodott sokáig. Megtanított különféle idegen nyelveken, megmutatta a címereket, természetesen azokat is meg akartam tanulni, majd elkezdett politizálni. Megtanított az illemre is, de azt még nem igazán hasznosítottam, amikor nem maradt más, elkezdett oktatni a különféle rendezvények menetére, legyen szó a legegyszerűbb vásártól a díszes koronázásig.

- A ruhaviseleteket is megmutatta?

- Meg.

- Milyen ruhákat viselnek a királyok és a főnemesek? - kérdezte mohón Levente.

- Tele vannak aggatva prémekkel és arannyal, meg gyémánttal - elfintorodott a sötétben. - Ha engem kérdezel, túl csicsás. Az eleganciát máshogy is ki lehet fejezni, nem csak úgy, hogy megszakadsz a ruhád súlyától.

- Lehet, hogy nekik más az ízlésük - monda majd elmélázott. - Én ezek után, azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy profi kardforgató vagy.

Pár másodpercig csönd volt, majd Levente elnevette magát, jelezve, hogy csak viccelt. Max kényszeredetten vele nevetett.

- Tudod, én már régóta tudom, hogy írnok akarok lenni, de te - kezdte a fiatalabbikuk - mivel akarsz foglalkozni? Molnár akarsz lenni, vagy iparos, esetleg írnok.

- Igazából nem tudom. Ezen már én is gondolkoztam, de nem szívesen csinálom, azokat, amiket felsoroltál.

- Akkor mi? Már csak a katonaság maradt, amit esetleg el tudnánk érni, de eléggé valószínűtlen, hogy egy egyszerű származásút felvegyenek, bármilyen jó is.

- Te viccelsz? - kérdezte Max. - Nem akarok katona lenni, akkor már inkább bandita. Lehet, hogy ez a te fülednek lázadó beszédnek fog hangzani, de most olyan a kormányzás, hogy a hatalmasok csak nyomorgatják a népet, hogy még több pénzük legyen. Ebben a katonák a végrehajtók. Én nem akarok nekik segíteni. Szerintem ezért jobb útonállónak lenni.

- Micsoda? - döbbent meg Levente. - Rabló, de hát az törvényellenes.

- Tudod - magyarázta a tapasztaltabbikuk - ,örülj neki, hogy még nem érted! Ha bandita leszek, bár ennek kicsi a valószínűsége, akkor csak a zsarnok és gazdag nemest rabolnám ki, majd odaadnám azoknak, akiktől elvették. Vagyis a szegényeknek. Amint megtanultam rendesen olvasni, rohantam a hirdetőtáblához. Körülbelül tíz éves koromban rájöttem, hogy azok az emberek nagy része nem is bűnöző. Csak olyanok, akiktől annyi pénzt elvettek, hogy már nem volt elég a családjuk életben tartásához. Kétségbeesésből raboltak, és mindig csak annyit, amennyire feltétlenül szükség volt. Ekkor határoztam el, hogy semmiképp nem fogom segíteni ezt a diktatúrát.

Sokáig hallgattak. Végül Levente szólalt meg.

- Azt hiszem, igazad van.

Ezután megint csönd következett. Végül Levente szólalt meg, hogy oldja a hangulatot.

- Ezt elvileg senkinek nem szabadna elmondanom, de azért neked elárulom - mondta, majd ünnepélyes szünetet tartott, és aztán folytatta. - Az uraság idejön egy időre. A tiszteletére lovagi tornát rendeznek a kastélyban, amit a falusiak is megnézhetnek. Mit szólsz?

Max fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Örült neki, még soha nem látott lovagi tornát, és nagyon kíváncsi volt rá, hogy másokhoz képest milyen jól bánik a fegyverrel. Tudta, hogy ezzel jó alkalmat kap a megfigyelésre, és az összehasonlításra. Ráadásul a torna a kastélyban lesz, szóval lehet, hogy láthatja Tornádót. Ahelyett, hogy a gondolataiból bármit is megosztott volna a mostohatestvérével, úgy döntött, hogy eltereli a figyelmét.

- Érdekes. Ez volt az, amit annyira titkoltál?

- Nem teljesen - felelte Levente feszengve - ,de azt már tényleg nem mondhatom el.

- Megértem. Nem baj, ha nem mondod el - felelte Max teljes közönnyel.

Tudta, hogy ha nem erőlteti a témát, akkor a beszélgetőpartnere biztos, hogy elárulja a titkát. Ismerte már, mint a rossz pénzt. Most is így lett.

- Na, jó. Elmondom, de meg kell ígérned, hogy csak végszükség esetén beszélsz róla másnak.

- Megígérem.

- Ismered a birodalmunk trónöröklési menetét.

Ez is azok közé tartozott, amit az öreg írnok megtanított neki.

A király halála után, ha van fia, akkor ő követi a trónon, akármilyen idős is. Ha viszont nincs, csak mondjuk egy unokaöccse, akkor azt húszéves korában koronázzák meg, addig a volt uralkodó egy közeli rokona végzi az ország kormányzását. Logikusnak találta ezt a rendszert.

Bólintott.

- Két hónap múlva koronázás - közölte Levente.

- Micsoda? - döbbent meg Max. - Kit?

- A kormányzó fiát, Johnt, mivel a megboldogult anyja a király testvére volt.

- Ez nem jó hír.

- Mért nem? - kérdezte meghökkenve az ifjabbik. - Végre rendszer lesz a birodalomban.

A kérdezett felsóhajtott.

- Azért - kezdte magyarázni - ,mert a kormányzó az apja, aki így még nagyobb hatalomhoz jut, ha manipulálja a fiát. A kormányzói stílusa alapján, teljesen biztos vagyok benne, hogy megteszi.

- Ebben van valami - mondta Levente, majd ásított egyet. - Azt hiszem ideje aludni.

Ő még sokáig ébren maradt. Irigykedve hallgatta Max egyenletes szuszogását. Megrázta a beszélgetés. Ki gondolta volna, hogy egy óra alatt megrendül a birodalom vezetőibe vetett hite.   

 

by: limo87

 

Másnap reggel reménytelin körülnéztem, de ígéretéhez híven elment. Mire felöltöztem Mirabel jött be a szobámba, könnyes szemmel.

- Megint nélkülem ment el. Örökre itt fog hagyni? – kérdezte, aztán sírva fakadt. Megvigasztaltam, aztán megkérdeztem tőle, minek örülne. Elsőre az apját mondta, aztán a palacsintát.

Este hívott Skyler, a lányát kérte.

- Utána beszélhetnénk egy kicsit? – kérdeztem.

- Ha nem a listád folytatása, akkor igen. – felelte, és esküdni mertem volna rá, hogy vigyorog. Mirabel kivette a kezemből a kagylót, aztán – meglepően rövid idő után – szólt, hogy mehetek beszélni.

- Hogy-hogy ilyen hamar? – kérdeztem.

- Bocsánatot kért, és azt mondta, hogyha kibírok még egy kicsit nélküle, akkor nagyon nagy ajándékot fogok kapni.

- Az remek lesz. – kacsintottam rá, aztán felvettem a kagylót.

- Hallak. – mondta, mivel egy ideig nem szóltam bele.

- Tudom.

- Tegnap este is ez volt a műsor, mármint a szuszogásod, úgyhogy ebből már perfekt vagyok. Valami egyéb?

- Sajnálom, hogy nem feküdtem le veled tegnap. – mondtam ki végre.

- Hát még én hogy sajnálom! Hogy ne legyen következő ilyen, ígérd meg, hogy engedsz majd az akaratodnak, és a marha nagy csáberőmnek.

- Nem hiszem, hogy lesz legközelebb.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, ahogy mondom, Skyler.

A vonal megszakadt, én pedig lenyomtam a kis pöcköt, aztán elengedtem, és a helyére akartam tenni a telefont, de megálltam: nem volt hang, egyáltalán, semmilyen. Tehát nálam szakadt meg a vonal, nem nála.

Újra benyomtam a pöcköt, de semmit nem reagált. Megigazítottam a vezetéket, tárcsázni próbáltam, de a telefon tök süket volt. Egy pillanatra eljátszottam egy hallókészülék gondolatával, de a süketségen az úgyse segít, max a nagyothallásban.

Nekiálltam a mobilomat keresni, feltételezve, hogy Skyler visszahív, illetve felhívni a telefonosokat, hogy mi van. A szobámban megtaláltam a berregő mobilt, és gyorsan felvettem.

- Mivan? – szólt bele Skyler, én meg néztem nagyokat.

- Este! – feleltem felháborodva.

- Szóval akkor jól vagytok, semmi bajotok… Jézusom, rémeket látok.

- Az megeshet. Megszakadt a vonal.

- Rájöttem. Lehetőleg…Mango, zárd be az ajtókat, ablakokat, hagyj égve valahol az emeleten egy villanyt, és ti meg menjetek egy lenti szobába. Jó?

- Kissé paranoiás vagy, nem gondolod? – kérdeztem tőle.

- Az lehet, de egy olyan ember, akit szívesebben látnak holtan, mint élve, és van nála valami, és van egy lánya, nos, az az ember legyen paranoiás. Csak tedd meg a kedvemért, jó? Gondolj végig egy horrort. Szereted a horrorokat? Vagy thriller…

- Szeretem.

- Akkor gondold csak végig, mi az ami a hülye hősnőt elárulhatja: mobilcsörgés, lábnyomok, mit tudom én. Na, ha végiggondoltad, akkor ezek ellen tegyél, jó?

- Istenem, Skyler… - mondtam, aztán elhallgattam. Lent megvillant valami, majd mozgolódás támadt a kertben.

- Mango! Mango? Mango, ott vagy?

- Emlékeztess rá, hogy nagyon nagyon nagyon nagyon és még nagyon utállak téged, rendben?

- Miért?

- Valóban jönnek valakik! – miközben elmeséltem mit láttam, a szobámba égve hagytam a villanyt, Mirabelért mentem, kihívtam a szobájából, úgy, hogy az ablak közelébe nem mentünk, aztán sötétben (a mobilt egy ideig a hasamhoz fogtam, hogy ne világítson) lementünk a földszintre, be a könyvszobába.

- Baj van? – kérdezte Mirabel.

- Igen. Szeretném, ha nagyon csöndben maradnál, és nem ijednél meg senkitől, én vigyázok rád.

- Magadra is vigyázz. – mondta idegesen Skyler. – A telefont ne rakd le, hallani akarom, hogy mi történik.

- Css! – mondtam, aztán füleltünk. A bejárati ajtó halkan kinyílt, majd nemsokára becsukódott. Lehalkítottam a telefont, és Mirabel ölébe tettem, így ha Skyler meg is szólalt, nem hallatszódhatott ki.

- Senki. Nincsenek itt. Pedig a kocsi kint áll, a lámpák égnek, és biztos, hogy még itt vannak, mert a telefont használták, mielőtt elvágtam a zsinórt. – mondta egy hang, és nem is törődött vele, hogy lehalkítsa magát. Mirabel, a körülményekhez képest egész nyugodtan ült az ölemben.

Én viszont annál inkább izegtem-mozogtam, de egyelőre egy helyben. Végül lenémítottam a telefont, levettem a rezgést, és kinyomtam Skylert. Beütöttem a 911-et, és odaadtam Mirabel kezébe. Rávezettem az ujját a hívás gombra, ő pedig bólintott. Utána a telefon fénye elhalt, én pedig halkan eltoltam az ajtót, kissurrantam, majd visszatoltam a helyére.

A tévé mögött hallgatóztam, de a lábdobogások fentről jöttek. Ennek ellenére nem voltam elővigyázatlan, óvakodva, fedezéktől fedezékig osontam az ajtó felé. A végén aztán marhára meggondoltam magam, és visszafordultam, azonban a kabátos-szobából kijött egy pasi.

Az elemlámpájának a fénye elkerült engem, én pedig bebújtam a nehéz sötétítők mögé (amit eddig sose használtam semmire, legfőképp sötétítésre nem).

- Smith, valami itt nem stimmel! Itt kell lenniük, de sehol sincsenek! – kiabált, nem messze tőlem.

- Nem hagytunk kint őrszemet, igaz? És rögtön fölfelé mentünk. Tehát, ha megneszelték, hogy jövünk, akkor kurvára elhúzhatták a csíkot, nemdebár? – jött egy másik hang az étkező felől. Gondolom, ő lehetett Smith.

Imádkoztam, hogy Mirabel okosabb mint én, és felhívja a 911-et, de nem voltam benne biztos.         Én arra akartam utalni azzal, hogy nem hívtam őket rögtön, hogy csak akkor tárcsázzon, ha gond van, és ha megértette, akkor rosszul tette, hogy hallgatott rám.

Mennyivel egyszerűbb lett volna hívni őket, és a szobában megvárni, amíg idejönnek és megtisztítják a terepet. Ehelyett én eljátszottam a hülye hősnőt, és lehet, hogy megszívjuk.

Autó kanyarodott a bejáróra, a fénypászma végigúszott a szemben lévő falon, a kíberek meg hasra vágódtak. Mindkettő nagyon rosszul tette.

- Ott egy ajtó! – suttogta az, amelyik nem Smith volt, és tudtam, mire gondol. Ráadásul aggódtam az érkező autós miatt is. Ki az? Minek jött? Mi lesz vele? Mi lesz velem? Mi lesz Mirabellel?

Eldöntöttem, hogy nem nagyom, hogy megtalálják, és előbújok. Nagy levegőt vettem, de már az elejét belém fojtotta a kicsapódó ajtó.

Innentől kezdve lövéseket hallottam, nyögéseket, szitkozódást, lábdobogást, aztán… Éles fájdalom a combomban, a saját nyögésem, és végül nem tudom tartani magam, összeesek. Színes és fekete-fehér zizegő miazmák csúszkáltak a szemem előtt, és kezdett bevörösödni és szűkülni a látóhatárom, majd lecsukódott a szemem, és átadtam magam a kellemes lebegésnek, ahol nem volt fájdalom.

 

Undorító szag. Fáj a fejem. Érzem a súlyom. A lábam viszont nem. Ettől kipattan a szemem, és végre megszűnik a bűz forrása.

- Kövesse a lámpát a szemével. Hölgyem, kérem kövesse a lámpát a szemével.

Szartam a lámpára, körbenéztem. A házban voltam, valami hordágyfélén, a bútoraim nagy része szét volt lőve, a könyvszoba ajtaja nyitva.

- Hol a…? Mi történt? Hol vannak a?

- Hölgyem, kövesse a fényt a szemével! – szólt rám nagyon nyomatékosan a nő, aki a mellettem állt. Követtem hát a fényt, és akkor végre ott hagyott a lámpás pasas. A nő felé fordultam.

- Szóval?

- Szeretnénk…

- Hol vannak, és mi történt? Maguk addig ne szeressenek az én házamban semmit, amíg nem kapok válaszokat arra, hogy ki lőtt le, mi jogon tört be a házamba, és hol van! – mondtam dühösen, és ebben ki is fáradtam. Újra lebegni kezdtem valami sötét helyen, és ez jó volt, úgyhogy ott maradtam.

- Sok vért vesztett, de a lövés nem vészes. A golyó majdnem átment a combján, csontot nem ért, az izmot viszont roncsolta. – hallottam távolról, aztán megint csönd.

- Sosem leszek magasugró. – motyogtam.

- Nem bizony. – válaszolt valaki. Újabb csend, aztán megint csak csend, pedig a szemeim már nyitva vannak.

- Valaki? Hahó? – kiabáltam, ahogy kiszáradt torkomon kifért. Egy egeret hamarabb meghallanának. Egy mozdulatlan egeret. Egy halott egeret.

Nem fantáziáltam tovább, inkább ittam egy kortyot, és megnyomtam a nővérhívót. Áldassék az ész.

- Ó, hát fölébredt? Azonnal szólok a doktor úrnak!

- Nem, még alszom. – motyogtam ahogy kiment. Ezek után vizsgálatok következtek, aztán megint csönd. Utáltam az egészet, addig, amíg meg nem jöttek a zsaruk. Utána már csöndet akartam, mindenképp, bármi áron.

 

 5. fejezet 

 

A katonák menetelésére többen is felfigyeltek, de amikor észrevették, hogy Maxet kísérik, ki-ki visszatért a maga munkájához. Az, hogy a fiút katonák viszik a hivatal felé, már megszokott dolog volt. Öt éve rendszeresen legalább hetente egyszer, ha nem többször előfordult. Már mindenki megszokta, és az asszonyok, ha valamelyik gyerekük rossz fát tett a tűzre, mindig azt mondták neki, hogy olyan bűnöző lesz belőle, mint Max.

  Persze, az összes gyerek tudta, hogy Max egyáltalán nem bűnöző, hanem őket védi Ted és haverjai ellen. Titokban minden kisfiú, főleg azok, akiket már egyszer megmentett, a példaképének tekintette, és olyan akart lenni, mint ő. Épp ezért, egy kicsit se vették zokon, ha az anyjuk hozzá hasonlítja őket. Viszont, ha valami jót csináltak, és édesanyjuk az „angyali” Tedhez hasonlította őket, olyan szúrós szemekkel néztek, hogy bárki visszarettent volna.

Amikor Max mögött becsapódott a hivatal ajtaja, olyan biztosan ment a büntető hadnagy irodája felé, mintha csak otthon lenne.

Amikor az ajtó elé ért, és nyúlt volna a kilincshez, az egyik katona rászólt.

- Még nem mehetsz be, várd meg, amíg hívatnak!

Ez elég szokatlan volt, de Max ettől függetlenül halálos nyugalommal leült a földre az ajtó mellé, és várt. Észrevette, hogy ezek a katonák még újak itt. Egyszer se találkozott velük egy–kettő kivételével. Márpedig a faluból, ha valaki, hát akkor ő ismerte látásból őket. Nem akarta megadni a katonáknak, a remegő bűnös nyújtotta látvány élvezetét.

Körülbelül egy félórája ülhetett halálos nyugalommal a földön, amikor végre behívták.

Egyedül ment be a katonák kísérete nélkül. Betette maga után az ajtót és köszönt.

- Jó napot!

Csak ekkor nézett fel. Megdöbbent. A hadnagy várt ráncos arca és ősz haja helyett, egy fiatal világosbarna hajú, és ez a meglepetés, olyan semmilyen kék szemű, de mégiscsak kék szemű fiatalember volt.

- Szia! – köszönt vissza mosolyogva. – Bizonyára kíváncsi vagy, hogy én ki vagyok, és hol van a hadnagy.

Max csak bólintott. Visszanyerte a hidegvérét, és leült egy székre.

A teremben három szék volt. Az egyiken a fiatal férfi ült egy íróasztal mögött, a másik kettő ezzel szemben volt.

- Az én nevem Charlie. Robert herceg …, tudod ki ő? – szakította félbe saját magát.

Max tagadólag megrázta a fejét.

- Ő ennek az uradalomnak a tulajdonosa. Tehát, az ő fiának vagyok másodunokatestvére.

Kérdezni akart valamit, de Charlie leintette.

- Most biztos azt akarod kérdezni, hogy akkor, mit keresek ebben az eldugott faluban? Gyakorlaton vagyok, a nyugdíjba ment Stevens hadnagy helyett – válaszolta meg a saját kérdését.

- Értem – felelte a hallgatója nyugodtan és szűkszavúan.

Charlie felkapta a fejét. Nem erre számított. Neki azt tanították, hogy ha egy olyan alacsonyrangú valaki, mint az előtte ülő fiú, egy nála sokkal nemesebb ember elé kerül, főleg büntetés céljából, akkor az fél és alázatos. Ennek a fiúnak az arcáról, azonban se félelmet, se alázatosságot nem tudott leolvasni, csak emberfeletti nyugalmat és egy kis kíváncsiságot.

 Úgy döntött ideje elkezdeni a kihallgatást.

- Neved?

- Max.

- Foglalkozás?

- Nincs.

- Korábban is voltál itt?

- Igen – pontosan tudta, hogy felesleges tagadni. Ez alatt a fél óra alatt, nagyon sok adatot össze lehetett róla gyűjteni.

- Mi miatt?

- Verekedés.

- Most is pont ezért vagy itt. Meséld el mi történt!

- Ezt komolyan kéri? Már úgyis pontosan tudja, hogy milyen büntetésre fog ítélni. Inkább maga mondja el, hogy mit hallott.

A kihallgatója megdöbbent a fiú éleslátásán és merészségén, de azért válaszolt a kérdésére.

- Rendben – válaszolta – elmondom. Azt hallottam, hogy ok nélkül meg akartál verni egy kisfiút, és Ted és a barátai épp időben avatkoztak közbe. Így volt?

Max felnevetett.

- Ezt komolyan gondolja? Mégis ki a csoda beszélte tele a fejét, ezekkel a hazugságokkal?

- Ted mondta, és a többi barátja. A falusiak szerint ők a szavahihetőek.

- Maga szerint komolyan úgy nézek ki, mint aki ok nélkül megveri a nála gyengébbeket, és aki összevissza hazudozik?

A fiú szavai elevenbe találtak. Charlie valóban meglepődött, amikor meglátta a fiút. Megtanították neki, hogy egy jó kihallgató már a vádlott viselkedéséből megtudja, hogy bűnös-e. Erről a fiúról első látásra az jött le, hogy tökéletesen ártatlan. Ezt a nyugalmából szűrte le és az őszinte vonásaiból.

Nagyot sóhajtott.

- Rendben. Én elmondtam, hogy mit hallottam. Most te jössz. Aztán eldöntöm, hogy hiszek-e neked.

Max csak ült, és szótlanul nézett a férfi szemébe rezzenéstelen tekintettel, amíg az nem bírta tovább, és elfordította a fejét. Úgy döntött, hogy ad egy esélyt a férfinak.

- Mennyit tud rólam?

Charlie-t szemmel láthatóan meglepte a kérdés, de válaszolt.

- Csak a nevedet és, hogy egyfolytában bajt keversz. A családodról semmit.

- Rendben az elejéről kezdem. Nevelt gyerek vagyok, a molnárék neveltek fel – mondta egyszerűen. – A mostohaöcsém, Levente itt a tanítványa az egyik írnoknak. Ismeri? – nézett rá kérdő tekintettel.

- Igen. Meglehetősen hallgatag, nyurga fiú.

- Ugyanarról beszélünk – bólintott Max. – Már régóta gyanítom, hogy megverik, de eddig még nem tudtam bebizonyítani, és ő is azt hazudta, hogy csak elesett. Ma, amikor hazafelé tartott követtem, és a hídnál megállították Ted és a bérencei. Én elvontam a figyelmüket, és hazaküldtem a mostohaöcsém.

Beszélgettünk, aztán Ted rám uszította haverjait, míg ő elszelelt, és hívta a katonákat. Azok leállították a verekedést, és behoztak ide – vállat vont. – Nagy vonalakban ennyi.

Charlie várt, hogy a fiú akar–e még hozzá fűzni valamit, de az csak ült szótlanul.

- Tehát azt állítod, hogy Ted kezdte a verekedést, és ő a bűnös.

- Azt.

- Az eddigi verekedéseknél és így volt?

- Igen.

- Akkor hívjuk ide azokat a gyerekeket, akiket a te állításod szerint megvédtél, és ők elmondják, hogy mi történt.

- Felesleges – rándult meg Max arca. – Úgyis azt mondanák, hogy én hazudok és Tednek van igaza. Túlságosan félnek tőle, ráadásul az sem segít a dolgon, hogy ő a bíró fia.

A kihallgató remélte, hogy kelepcébe tudja húzni a fiút, úgy, hogy akaratlanul az jön ki a szavaiból, hogy bűnös még akkor is, ha ez nem igaz.

- Akkor mért ugrasz mindig Tednek, ha tudod, hogy úgyse neked hisznek?

Elégedetten hátradőlt. Ebből aztán nem vágja ki magát senki.

Max észrevette a csapdát, és úgy döntött teljesen őszinte lesz.

- Igazából nem is tudom – gondolkozott el. – Ezen már én is gondolkoztam. Ez nálam valamiféle belső késztetés, és ahogy növök egyre erősebb lesz. Nem bírom ki annak a tudatát, hogy egy gyengét bántanak, aki nem is tudja megvédeni magát. Egyszerűen nem tudom elviselni, hogy ne segítsek neki, és ezért megteszem. Ilyen a személyiségem. Nem tehetek ellene semmit.

Charlie ledöbbent. Tudatában volt, hogy egy teljesen őszinte nyilatkozatot hallott. Azzal is tisztában volt, hogy ez a fiú nem való földművesnek vagy egyszerű iparosnak, és hogy nem az-az egy helyben ülő fajta. Sajnálta, hogy nem nemesnek született, de hát nem tehetett semmit.

- Hiszek neked.

- Komolyan? – nézett nagyot Max. Ezt azért nem várta.

- Igen. Most nem kapsz büntetést. Szabadon elmehetsz. Van egy olyan érzésem, hogy még találkozunk.

- Kedvelem magát - kezdte Max. – Tegezhetem?

- Nyugodtan. A bíró miatt ne aggódj. Magasabb a rangom. Amíg én itt vagyok, nem kell izgulnod. Nyugodtan megvédheted azokat, akiket Ted terrorizál, és még büntetést sem kapsz érte.

- Hát, akkor ideje mennem, biztos nagy szidást kapok – állt fel Max. – Viszlát, Charlie.

- Jó estét! – köszönt vissza az a csapódó ajtónak.

Mosolygott. Ő is kedvelte a másikat. Nagyon is. Talán jobban, mint az állítólagos bűnözőket kellene. Nem tudta, mi rejlik a fiúban, de azt igen, hogy különleges. Biztos nagyon nagy lovag lenne belőle, és nem az a durva, faragatlan, hanem az eszes bátor típus. Jobban örült volna, ha ő a másodunokatestvére, és nem a kegyetlen Trevor, de hát ezen nem tudott változtatni.

Amint ezt végiggondolta, nekiült megírni a jelentését, a nemsokára idelátogató Robert hercegnek, akinek a tiszteletére lovagi tornát rendeznek, amit a falusiak is figyelemmel kísérhetnek.

 

 

by: limo87

 

Egy csekk volt benne, szemérmetlen összeggel, valamint készpénz, nem kevés. Fúriaként mentem a telefonhoz.

- Kérlek, köszönj el, és add vissza apádat egy kicsit. – mondtam, szinte kedvesen. Mirabel szót fogadott, aztán kérésemre fölment a szobába.

- Ezt mégis mi a francnak véljem?! Ha azt hiszed, hogy egy fityinget is el fogok ebből költeni, akkor marhára tévedsz! Nem fogok mások halálából élni! – fakadtam ki.

- Ez a pénz teljesen tiszta…

- Ja, persze, az nekem is feltűnt, hogy úgy ropognak, mintha frissen lettek volna nyomva. Egyáltalán igaziak? És a csekk? Te jó ég, csak a feléből megvehettem volna a házat!

- Többek között azért küldtem. Hálám jeléül, és hogy legyen miből ellátnod a lányomat. Nem vártam el tőled egy percig se, hogy hirtelenjében legyen pénzed egy gyerekre.

- El tudom látni a lányodat, és magamat is. A pénzed nélkül! Attól, hogy nem a legmárkásabb és legújabb divat szerint fog öltözködni, tiszta és új ruhái vannak, figyelek rá, nevelem, gondját viselem, úgyhogy… - fogalmam sincs miért, de sírásba fulladt a monológom.

- Nem megvesztegetni akartalak, csak segíteni! Tudom, hogy ahhoz túl nagy összeg, hogy elhidd, de komolyan így van! Ne haragudj, hogyha megbántottalak bele, de gondolkozz, és használj föl belőle, amennyi kell! Lorena…

- Mirabel.

- Mirabel. – ismételte, aztán egy ideig hallgatott. – Szóval… hol is jártam?

- A pénznél tartottunk, és Mirabelnél, akiről már mondtam, hogy normális körülmények között…

- Mirabel mesélte, hogy nincs asztalotok, és hogy óriási a nappali, de csak egy kanapé van. És hogy taxival jártok vásárolni. Ezekre gondoltam! Ennyit elfogadhatsz tőlem, hálából. Vagy segítségképp. De ha akarod, viszonozhatod is. – mondta vidáman.

- Remélem ez az összes vagyonod, és akkor én elköltöm mindet, az utolsó szálig! – morogtam.

- Csak hajrá! Ti érezzétek jól magatokat.

- És hogy haladsz? – kérdeztem.

- Ha arra vagy kíváncsi, mikor tudok Mirabelért menni, akkor fogalmam sincs.

- Hogy haladsz? – ismételtem meg.

- Jól. Rosszul. Mint a közmondásban.

- Az fent és lent.

- Metaforizáltam.

- Az volt a metafora.

- Sajnálom, de nincs időm egy nyelvbox-meccsre. Talán majd legközelebb.

- Alig várom. – mondtam, és nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. Aztán szépen leültem, és megemésztettem, hogy milliomos vagyok.

Úgy döntöttem, hogy a szükséges dolgokat beszerzem, vagyis azokat, amiket Skyler is említett, de azon felül nem nyúlok a pénzhez. Fölfelé menet bővítettem a listát: a pénzből megcsináltatom az üres szobát, és akkor az lehet Mirabel szobája.

A következő hetek az újabb intézkedésekről szóltak, az éjszakáimat pedig munkával töltöttem, ugyanis bevállaltam egy másik cikksorozatot is, méghozzá Mindennapjaim címmel. Egy idő után ugyan a kritikát abbahagytam, de az olvasók annyi felháborodott levelet küldtek, hogy visszatértem az eredeti munkakörömbe is.

Míg az átépítés fojt, nem sok időm maradt Mirabelre, de amint kész lett a szobája, és megvolt már minden más apróság a házba, ami elengedhetetlen volt, újra több időt tudtam rá szánni.

- És akkor most nekem a szobámba kell aludnom? – kérdezte. Hangsúlya alapján nem nagyon tetszett neki az ötlet.

- Nem ártana. – mondta egy férfihang mögülünk. Mirabel, egy „apaaaaaaaaa” kiáltással rávetette magát, és puszilta ahol érte. Nekem pedig rossz előérzetem támadt, mint első találkozásunk óta mindig, de mégse bírtam nem nevetni a puszi-áradaton és szeretet-kitörésen.

Mirabel később sem tudott mit kezdeni az apja nélkül. Mindenhova elcipelte magával, megmutatta a vadiúj szobáját, a „pöppec” terepjárót, a kanapét, ahol régen aludt, az ágyamat, ahol mostanában aludt (bár ezt ismerte az apja is, eléggé jól), az új asztalt, és azt, ahol régen ettünk, aztán vissza a szobájába, a kilátást a tóra és a mostanra kopasz fákra.

Bemutatta neki Likacsot, kihívta labdázni, majd fogócskázni, majd hemperegni az avarban, aztán hívta, hogy csináljunk együtt vacsorát, ahogy minden este tettük ezt kettesben.

Végül elvonultak, hogy az apja lefürdesse, aztán egy-két órán át feküdt mellette az ágyban, míg el nem aludt. Ez idő alatt én tettem vettem, számlákat, papírokat rendezgettem, és örültem, hogy sikerült elintézni a ház megvételét.

- Nem jössz fürdeni? – jött be a dolgozószobába Skyler.

- Nem, menj csak nyugodtan. Még van egy kis dolgom.

- Az nem ér rá?

- Nem. – mondtam határozottan, mire ő leült az asztal szélére.

- Mintha nem tetszene, hogy itt vagyok.

- Eddig sosem érdekelt, tetszik-e.

- Eddig sosem volt kétségem afelől, hogy tetszik.

- Pedig eddig sem tetszett.

- És mi a problémád a jelenlétemmel? – firtatta. Feltűrte a karján az inget, és kigombolta a nyakát – meleg volt a szobában, mert fázós vagyok. A mozdulat közben feltűnt két friss vágás a jobb alkarján.

- Mi történt? – mutattam rá a sebekre.

- A munkámmal jár.

- Csak nem ellenállt az ügyfél? – kérdeztem.

- Mondjuk úgy. Tudom, hogy vártad a nyelvkarate-meccsünket, de én egész másmilyenre gondoltam.

- Menjél fürdeni, és hagyj engem dolgozni, légy szíves. – mondtam, mindenféle ingerültség nélkül. Egy ideig nézett rám, aztán elvonult. Hallottam, ahogy a fürdőben szöszmötöl, zuhanyozik, majd elment az ajtóm előtt, és bevonult a szobámba aludni. Elvégeztem a dolgomat, mára kritika nem jutott, csak a mindennapjaimról szóló, aztán egy ideig nézelődtem még az interneten, végül, mikor biztosra vettem, hogy már elaludt, fürödni indultam.

Zuhanyozás után lementem inni, és elgondolkoztam rajta, hogy ma nem is alszok, de aztán leoltottam a villanyokat, és felmentem.

Skyler lámpafénynél aludt, ülő helyzetben, kezében egy regény volt, az, amelyiket tegnap este félbehagytam. Óvatosan kihúztam a kezei közül a könyvet, lekapcsoltam a lámpát, de azt nem kockáztattam meg, hogy lefektessem, mert féltem, hogy felébred.

Mivel ez tudatosult bennem, miután lefeküdtem, volt min gondolkodni. Többek között olyan apróságon, hogy miért is nem akarok lefeküdni vele, mikor egyértelműen kívánom. A válasz hasonlóan világos volt, és rögtön meg is válaszoltam magamnak: mert többet akarok ennél. Ettől persze még jobban megrémültem, és fogalmam se volt, mit csináljak.

Skyler felébredt, fekvő helyzetbe igazította a párnáját, majd magát is, és fölém könyökölt. Én háttal feküdtem neki, és igyekeztem úgy tenni, mint egy alvó ember. Vagy egy hulla. Esetleg kómás.

Óvatosan megcirógatta a vállam, eltűrte a nyakamból a hajam, és adott rá egy puszit. Nem bírtam ki, összeborzongtam tőle, libabőrös lett a karom.

- Tudtam, hogy nem alszol. – suttogta diadalmasan.

- De szeretnék. Úgyhogy jó éjt.

- Nem fogod elárulni, hogy mi bajod velem, igaz? – inkább mondta, mint kérdezte.

- De, azt elárulom. Például, hogy bérgyilkos vagy. És hogy ezzel milliókat, sőt, milliárdokat szedtél össze. És hogy a lányod hogy imád, mindezek ellenére. Ja, és hogy a milliókat odaadtad megőrzésre, én meg retteghetek, hogy mikor tör ránk az FBI, a maffia, a kommandósok, bárki. És az is a bajom, hogy csak így fogod magad, még csak nem is kopogsz, és bejössz, és csak úgy maradsz, én pedig nem dobhatlak ki, egyszer az anyám miatt, akinek udvarlóként mutatkozol be, aztán a lányod miatt, és képzeld, a listának még nincs vége, de aludni akarok! – mondtam nyomatékosan.

- Ez fájt. – csak ennyit mondott válaszként.

- Ja, és az is a bajom, hogy meg se próbálsz ezekre rácáfolni! – akadtam ki.

- Miért cáfolnám? Hogy tovább vitázz velem?

- Hátha csak álmodtam! Hátha te egy bérgyilkos áldozata vagy, aki menekül. És a pénzt a gonosz drogosoktól és más csúnya bácsiktól loptad össze, hogy szétoszd a szegények között!

Monológom befejezésére szinte örömittasan felsóhajtott.

- Nincs is semmi bajod velem! – vigyorgott. Kábé úgy néztem rá, mint egy hülyére, de ez őt kicsit sem zavarta. Kihasználta, hogy felé fordulok, és kezdeményezett egy meccset. Eltoltam magamtól, és komolyan néztem rá.

- Az a legnagyobb bajom veled, hogy csak úgy besétálsz, egy-két napra itt maradsz, és azok az éjszakák akkor… hű. És utána elhúzol a francba.

- Hoppá. Vagy az a bajod, hogy túl jó a szex, vagy pedig az, hogy elmegyek. Mivel az előbbit nagyon kétlem, marad az utóbbi.

- Briliáns logika.

- Tudod, hogy nem maradhatok. Hogy őszinte legyek, ha tehettem volna, az első nap után ottmaradok, de a második alkalom után már az se érdekelt nagyon, tehetem-e vagy sem, maradni akartam. Most pedig, hogy a lányom is itt van, te is itt vagy, egyenesen utálom magam, amiért holnap újra…

- Holnap?! – akadtam ki. – Holnap…? – nem bírtam többet kinyögni.

- Hajnalban. Nem akarom, hogy Mirabel…

- Jézusom. – löktem le magamról.

- Mango, figyelj…

- Aludj, Skyler! Vagy legalább engem hagyj aludni. Már így is hajnal van. – morogtam. Ahhoz képest, hogy nagy belső vívódásra számítottam, percek alatt elaludtam. 

 

Vacsorakészítés után megragadtuk a tálcáinkat, és az én egyetlen kanapémra ültünk a tévé elé, ugyanis étkezőasztalom nem volt a lakásban, konyhabútor-szigetet használtam evésnél is.

- Nem aludhatnék ma mégiscsak nálad? – kérdezte Lorena fázósan körbenézve.

- Dehogynem, hogyha szeretnél. – feleltem. Elmentünk lefürdeni, és rájöttünk, hogy kényelmesen kinyújtózhatunk a kádban mindketten, anélkül, hogy véletlen is egymáshoz érnénk. Jó ideig áztattuk magunkat, majd egy hívás miatt ki kellett pattannom.

- A szívbajt hoztad rám, amikor közölte a főbérlőd, hogy elköltöztél. – hallottam Skyler hangját.

- Legszívesebben nem adtam volna meg az új számom. Azt akartam, hogy felejts el.

- Ez elég nehéz lesz, ha a lányom nálad van.

- Ebben egyetértek.

- Két kérésem lenne. Na jó, három.

- Hallgatlak. – mondtam. – De egyáltalán nem ígérem, hogy megkapod amit kérsz.

- Első sorban a mobilszámod szeretném. Nem kell hogy még egyszer a szélütés kerülgessen.

Megadtam neki, bár egyáltalán nem szívesen.

- Továbbá? – kérdeztem, és hallatszott a hangomon, hogy unom, nem érdekel, idegesít, és a többi.

- Szeretnék beszélni Lorenával.

- Nem ér rá, fürdik. Hívj vissza a mobilomon.

- Rendben, de előtte még valami. Kapni fogsz egy sárga borítékot, valamilyen cégtől jön, nem emlékszem a nevére.

- Gondolom ne nyissam ki, őrizzem meg neked. – fintorogtam, és dühömben eldöntöttem, hogy akkor is kinyitom.

- Épp ellenkezőleg. Nyisd ki, és tartsd meg ami benne van. Kérlek.

- Mi lesz benne? – a meglepetés miatt kiestem a szerepemből.

- Majd meglátod. Akkor hívlak a mobilodon.

- Öt perc múlva ráér? Felöltöznénk. – mondtam.

- Nincs rajtad semmi? – kérdezte, talán egy leheletnyivel mélyebb hangon.

- De van. Törölköző. És fázom. Úgyhogy leteszem, öt perc, és hívhatsz.

- Libabőrös vagy, a szőrszálak a karodon az égnek merednek, akárcsak a… - úgy döntöttem lerakom.

Visszamentem a fürdőbe, és kiszállítottam őt is. Gyorsan megtörölközött, hoztam neki pizsamát, megmutattam melyikkel kell felvenni a telefont, aztán én is felöltözködtem. Az emelkedő szélén ülve beszélgetett az apjával, elmesélte milyen a ház, hogy lejött velem dolgozni, aztán kérdezett pár dolgot, végül letették.

- Szeretlek apa. Siess vissza értem, jó? – valamit válaszolt rá neki, aztán Lorena az ölébe rakta a kezét, a mobillal együtt.

- Hiányzik, igaz? – ültem le mellé. Bólintott. Áttessékeltem a szobámba, én pedig lementem megnézni mivan Likaccsal. A vizit után, ahogy elindultam fölfelé, az állat minduntalan követett, pedig a kuckója lent volt, a kandalló mellett.

- Nem, Likacs. Mondom nem! Likacs, menj a helyedre! – szóltam rá, de semmilyen hatást nem értem el, hacsak azt nem, hogy egyre kérlelőbb szemekkel nézett rám. Sosem voltam erős ilyen téren.

- Na jó, ma feljöhetsz, de holnaptól lent alszol! – mondtam, és tudtam, hogy holnap is, és ezután mindig fel fog jönni a szobámba.

Másnap vásárolni indultunk, taxival. Egy sétálóutcába mentünk, mert ott gyalog is elboldogultunk, aztán benéztünk minden csábító helyre. Közben fagyiztunk, majd ebédeltünk, aztán egy kevés sütit is ettünk, közben a szatyrok szaporodtak. Már szürkült, mikor hazamentünk, és be kellett hívnom a taxisofőrt, hogy segítsen kivinni a csomagjaink.

Hazaérve automatikusan segített becipekedni, aztán megkínáltam vacsorával, mert az úton csevegett, és kiderült, hogy mi leszünk a szünet előtti utolsó fuvarja, aztán leáll megenni a szendvicsét. Úgy gondoltam hát, hogy meghívom, egyen valami rendeset, ő pedig szívesen elfogadta.

Gyorsan megcsináltam, és mindannyian jóízűen ettünk belőle, bár asztal híján ismét a kanapénál ülve. A sofőr elköszönt, és majdnem elfelejtette a pénzt elkérni, ráadásul nem fogadott el jattot – a vacsora bőségesen fedezte a hurcolkodást is, mondta.

Bepakoltuk a vásárolt dolgokat a helyükre, aztán folytattam a konyhai kicsomagolást, ha már kénytelen voltam elkezdeni. Ez alatt Lorena lefürdött, majd hallottam, ahogy a nappaliban Likaccsal beszélget.

- Ma is nálam alszol? – ültem le mellé, mikor végre végeztem.

- Igen. – válaszolta. Ahogy figyeltem, hogyan beszélget Likaccsal, rájöttem, mit furcsálltam benne. Egyáltalán nem volt gyerekes, ahogyan lennie kéne. Persze, nem volt érett sem, de komoly volt, alig nevetett, még kevesebbet mosolygott.

- Boldogtalan vagy, ugye? Se apukád nincs itt, se anyukád. – mondtam. – Biztos utálsz, és azt hiszed, miattam van. – mondtam.

- Nem miattad van! Anya csinálta. Lelőtte apát. Azt hiszem, anya sose szeretett engem. Soha nem vett nekem semmit, csak ha muszáj volt, mindig magával törődött. Egyszer megkérdeztem, miért más színű megint a haja, erre kiabálni kezdett velem, és azt mondta, hogy máskülönben az apu, aki egyikünket se szereti, elmenne. Megijedtem, úgyhogy fogtam a festékeimet, és beszíneztem a hajam. Csúnya lett, mire megszáradt mindent összekentem vele, és ráadásul fésülni se lehetett. Anya elvert érte, aztán azt mondta, majd kiszedem ahogy akarom. Nem sírtam, mert tudtam, hogy legalább apa itthon marad, hogyha színes a hajam. Este aztán bejött hozzám, mikor hazaért, és segített lemosni. Megkérdezte miért festettem be, de nem mertem elmondani. Attól tartottam, hogy azért mossa le, mert így is úgy is elmegy. De nem ment el, hanem aznap este megvárta, míg elalszom. Később meg direkt nem aludtam el sokáig, hogy ott maradjon mellettem, és képzeld, egyszer ott töltötte az egész éjszakát, és nem aludtunk, hanem beszélgettünk mindenféléről, meg néztük a hullócsillagokat, és anyának nem is mondtuk el, hanem ez volt a közös titkunk. – mondta, nekem pedig eszem ágában sem volt elhallgattatni. – Apa nem is akart elmenni. – mondta, aztán nem szólalt meg többet.

- Persze, hogy nem. Apukád jobban szeret téged, mint gondolnád.

- De itt hagyott. Én vele akartam menni, de itt hagyott. És nem is csak itt, hanem előtte valami másik néninél is, aki nem is volt kedves, meg nem is volt gonosz.

- Hidd el, ha nem kéne neki ezt csinálni, akkor nem tenné.

- Neki is az apukája mondja? Mert nekem azt mondta, hogy a jó gyerek azt csinálja, amit apa mondd. Biztos az apukája mondta, hogy hagyjon engem el.

- Nem elhagyott, hanem idehozott, hogy vigyázzak rád, amíg ő haza nem jön.

- De másik nevet is adott. Mintha nem szerette volna az eredeti nevemet. A Mirabel szerinted szép név? Nem az a nevem, csak kérdezem. – mondta gyorsan. Bár fifikás volt, túl egyértelmű, hogy az az ő neve.

- Szerintem nagyon szép név. Tudod, mit jelent? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Akkor holnap kipakoljuk a könyveim, és megnézzük, jó?

Én is lefürödtem, és mire beértem a szobába, Mirabel aludt. Likacs úgyszintén, az ágy előtt: felhozta a rongyát.

- Okos kutya. – nevettem. Jó éjt puszit adtam mindkettejüknek, aztán bebújtam az ágyba. Arról álmodtam, hogy valaki keresett telefonon, de nem vettem fel.

Mint reggel kiderült, nem csak álom volt. Tizenkettő hívásom jött, ismeretlen számról, a rögzítőn pedig üres üzenetek tömkelege volt. Arra gondoltam, a szerkesztőségből kerestek, valami sürgős kritika miatt, aztán eszembe jutott jó anyám, aki ha nem tud elérni rögtön bepánikol, majd amikor Mirabel álmosan letámolygott a lépcsőn, az apja is eszembe jutott.

- Hoppá. Lehet apukád hívott, csak túl későn, mi pedig már aludtunk. – mondtam neki. Egy ásítással felelt, és kócosan a konyha felé támolygott. A következő napokban mindent kicsomagoltunk, és lehetőség szerint a helyére raktunk. A könyvesszoba közepére egy állólámpát és az egyik fotelemet tettük, a tévét beüzemeltettük, és még további két zsinórt is beköttettem, hogyha majd lesz pénzem, veszek több helyre is telefont.

Tél felé közeledve a kabátok is előkerültek, és kiderült, hogy Mirabelnek venni kéne téli ruházatot is. Ahogy kinyitottam a kulcsos dobozom, amiben a pénzemet és fontosabb dolgaimat tartottam, megtaláltam a sárga borítékot, ami már majdnem egy hónapja érkezett. Elgondolkodtam, hogy kinyissam-e, de megint annyi mindent kellett vásárolni, hogy ismét estére halasztottam.

Mivel a kritikaírás elég jól ment, és néha írtam máshova is cikkeket, a ház törlesztő részlete és a megélhetésünk miatt nem kellett aggódnom, azonban egy új asztalra még mindig nem tellett, úgyhogy a bárszékek összeszerelése után a konyhában ettünk, pultoknál. Aznap tehát vettünk Mirabelnek ruhát, aki egészen megszokta, hogy otthon Mirabelnek szólítom, míg mindenhol máshol Lorenának. Ezen felül rendeltem tűzifát a kandallóba (a többi szoba gázfűtéses volt), lakkot és fafestéket, ugyanis a pincében találtunk pár régi kerti széket, asztalt, hintaágyat, amik ugyan jó állapotban voltak, a festék szinte teljesen lekopott róluk.

- Szia, Skyler vagyok. – hívott egy hét után újra. Eddig ez volt a legnagyobb kihagyása, amikor nem hívta a lányát.

- Egy pillanat és adom, csak felszaladt vécére.

- Nem baj, először veled szeretnék beszélni. Megkaptad a sárga borítékot?

- Meg, igen, de nem bontottam még ki.

- Pedig direkt azért szóltam előre.

- Tudom, de a pakolások kellős közepén féltem, hogy elveszne, úgyhogy elraktam, és ma találtam csak meg. Teljesen elfelejtettem.

- Szóval élvezed, ha nehezebb az életed? Ugyan nyisd már ki, kérlek! – mondta. Odaadtam a telefont a lányának, aztán felmentem, hogy kibontsam. 

4. fejezet

 

A kastélynál, a melegben őrködő katonáknak teljesen elegük volt. Túl nagy volt a forróság, amit a páncéljuk is tetézett. Beszélgetésbe kezdtek. Ezt most megtiltotta nekik a parancsnokuk, azzal az indokkal, hogy az uraság bármikor megérkezhet, és mégis, hogy nézne ki, ha a katonái trécselnének. Csak az volt a bökkenő, hogy már három napja bármikor jöhet az uraság.

- Hé, te Brian, nem láttad még a fiút? - kérdezte az egyik.

- Nem - csóválta a fejét a másik - ,de biztos nemsokára elviharzik.

- Figyelj, nem lehet, hogy az öreg Tom mégis kannibál, és megette a srácot?

- Ne szórakozz, John - nevetett a másik. - Nézd csak!

Azzal kinyújtotta a kezét, és a távolba mutatott.

Valóban, egy alak rohant az erdő felől és fordult le a falu felé vezető ösvényen.

 

Max futott, ahogy csak bírt. Nem akarta lekésni Levente hazafelé tartó útját. Mindenképpen meg akarta tudni, hogy kik verik meg.

Szerencsére még időben odaért. A nagy rohanástól kissé izzadtan elbújt egy mellékutcában, és várt.

Tíz perc sem kellett, és nyílt a hivatal ajtaja, amiből egy nyurga alak tűnt fel, kezében egy csomagot tartva. A malom felé vezető utat választotta.

- Ez csak Levente lehet - gondolta a mellékutcában leskelődő.

A hídig sikeresen eljutott Levente, és az őt árnyékként követő Max. Ekkor történt a baj. Öt fiú vált ki az utcából.

- Állj csak meg! - kiáltotta az egyikük.

Láthatóan ő volt a főnök. Nem volt egy izompacsirta. Alacsony, kissé kövérebb testalkata volt. Max rögtön megismerte. A bíró fia volt, Ted.

A társai magasak és izmosak voltak, azok a böhöm verőlegény formák. Bár csak egyikük volt magasabb a csendesen megbúvó Maxnél, mégis mindenki nagyon félt tőlük.

 Levente láthatóan remegve fordult meg.

- Gyere ide! - parancsolta gonosz vigyorral a bíró fia. Láthatóan élvezte a remegő áldozata látványát.

Levente nem merte megtagadni a parancsot, ezért reszketve bár, de elindult a csapat felé.

- Mi-mit szeretnél?

- Hát megverni. Mégis mi mást? - felelte Ted lazán.

Erre a haverjai elröhögték magukat, és el kezdtek közeledni az időközben kővé dermedt fiú felé.  

Max úgy döntött, ideje közbelépni. El kezdett rohanni mostoha öccse felé, és elkiáltotta magát:

- Mi lenne, ha hozzátok hasonló súlycsoportúakkal szórakoznátok?

Azok meglepve tettek egy kilencven fokos fordulatot. Megvárták, amíg odaér Levente elé, és Ted csak akkor szólalt meg.

- Na, megérkezett a Különc Sajtkukac.

Mindig így csúfolta a vele szemben állót, nyughatatlan természete és a falusiaktól eltérő kinézete miatt. Ugyanis a faluban mindenki sötét hajú és szemű volt. Maxet már abszolút nem zavarta, tudomást se vett róla.

- Fuss haza - szólt hátra a mögötte álló mostohaöccsének. Az még mindig remegve, de azért boldogan indult el. Örült, hogy kivételesen megúszta az alapos verést.

Ted nem törődött a menekülő fiúval. Teljesen lekötötte a figyelmét a vele szemben álló, akinek az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Ez bosszantotta. Megszokta, hogy félnek tőle, és épp ezért nehezen viselte el, ha valaki nem ezt tette.

- Te semmiből nem tanulsz? Még hányszor kell kényszermunkára ítélni ahhoz, hogy felfogd, ne avatkozz más dolgába.

- Annyiszor, ahányszor te kisebbeket bántasz, és amíg meg nem tanulsz jól viselkedni - felelte a kérdezett nyugodtan. - Anyukád láthatóan rosszul nevelt.

- Te beszélsz? - kérdezett vissza paprikavörös arccal a rosszul neveltnek hívott. - Te vagy az, akit mindig büntetésre ítélnek, és akit bűnözőnek hívnak.

Remélte, hogy ezzel felhúzhatja az ellenfelét. Nem sikerült neki. Max még mindig nyugodtan állt.

- Pontosan tudod, hogy ez mért van.

Ted megunta a szópárbajt. Láthatóan nem volt semmi eredménye. Maximum annyi, hogy ő teljesen felidegesíti magát.

- Kapjátok el! - kiáltotta a haverjainak, míg ő gyorsan felszívódott.

Azoknak nem is kellett több. Már várták a verekedést, de azért egyikük se támadott szívesen elsőnek. Már sokszor kerültek szembe Maxszel, és tudták, hogy az ütései elég erősek. Mindegyiküknek volt már a testén tőle egy-két szuvenír. Nem vágytak többre.

 Egy ideig szótlanul nézték egymást, majd kivált a legvakmerőbb, és az ellenfele felé ütött.

Megkezdődött a harc.

Az ütés csak a levegőt érte, és a támadó a vélt győzelem helyett erős fájdalmat érzett a hasában, majd hátrazuhant. Erre a másik három is megkezdte a támadást.

Max hősiesen védekezett. Egy rúgással földre küldte az egyiket, majd elhajolt a másik kettő ütése elől. Ketten kétfelől támadtak rá. Nem volt más megoldás, minthogy kivárja, amíg elég közel érnek, hátraugrik, és reménykedik, hogy azok nem reagálnak elég gyorsan.

Nem is tették. Amikor ellenfelük hátraugrott, annyira meglepődtek, hogy elfelejtettek megállni, és így egymásnak rohantak. Velük már nem kellett foglalkozni. Eddigre feltápászkodtak a hamarabb földre küldöttek. Újra Maxnek rontottak.

Már körülbelül öt-tíz perce mehetett a verekedés, amikor fegyvercsörgés hallatszott, és feltűnt hat katona élükön a gonoszan vigyorgó Teddel.

- Ő az - mutatott Maxre.

Ezután a katonák leállították a verekedést. Elfogták a szőke hajú fiút, mert a bíró fia szerint az kezdte a verekedést. Azt mondani se kell, hogy a katonák egy percig sem kételkedtek a szavában. A többieket elengedték.

Ted kárörvendően figyelte a katonákkal körülvett Maxet, és elégedetten állapította meg, hogy ez a nap is jól telt el.

Persze, a laposra vert haverjai nem egészen így éreztek. 

 

 

by: limo87

 

3.fejezet

 

A nap épphogy elkezdte melegíteni a tájat, Max már felébredt.

Nála úgy volt, hogy, amikor el akart aludni, elaludt, és ha reggel korán akart kelni, korán kelt. Ezen a reggelen is így történt.

Még körülbelül három óra volt addig, hogy Levente elinduljon a bíróhoz írni. Valami olyasmit mondott, hogy egy fontos iratot másol, de hogy mit, azt nem volt hajlandó elárulni.

Az volt a feladata ezen a napon, hogy a kiőrölt lisztet zsákba rakja, és kihordja a molnár szekerére. Kemény munka volt. Máskor két embernek is több mint hat órájába került, de ő most nagyon le akarta tudni a napi munkát, hogy segíthessen Leventén. Ráadásul még mással is találkoznia kellett a faluban. Végül is megcsinálta még időn belül. Reggelit nem kapott, mert a molnár még mindig mérges volt rá. Nem érdekelte, úgyse volt éhes.

   Amikor a mostohaöccse elindult a faluba, észrevétlenül követte. Levente, zökkenőmentesen beért Corsar hivatalába, vagyis oda, ahol a bíró megkapja a parancsokat a tartomány hercegétől, aki meg a birodalom kormányzójától kapja az utasításokat.

Király nem volt, mert meghalt, ki tudja mikor, mivel nem volt örökös, ezért a testvérének a férje ragadta magához a hatalmat. Max ennél többet nem tudott kihámozni az elejtett megjegyzésekből, és az volt az érzése, hogy az ismeretségi körében senki sem tudja, igazából mi történt.

Még itt dolgozik két írnok, és egy ember, akinek az a feladata, hogy a bűnözőkkel beszéljen, valami hadnagy és természetesen katonák, pár cseléd és egy szakács. Végül is valamit ennie kell a sok, magas rangú méltóságnak.

    Örült, hogy nem történt semmi. Remélte, hogy az öccse este is megússza.

Ezután a kastély felé vette az irányt, de mielőtt odaért volna, jobbra fordult. Egy ösvény vezetett egy száz méterre álló házhoz. Ebben a házban lakott a volt katona, Tom, aki azért szerelt le, mert saját bevallása szerint nem hajlandó szolgálni annak a mocsok Martinnak, mint Max később megtudta, úgy hívják a kormányzót.

Először kilenc éves korában ment el hozzá. Sokat hallott a mogorva katonáról, és mivel minden vágya az volt, hogy megtanuljon a karddal bánni, elment hozzá, és addig kérlelte, míg az házimunka fejében elvállalta, hogy tanítsa. Azóta a katona megszerette Maxet, de ezt nem vallotta volna be senkinek.

    Amikor Tom meglátta rákiáltott:

- Igyekezz! Tíz percet késtél! Azt hiszed, egy igazi kiképzésen díjaznák az ilyet? Kétszáz fekvőtámasz, de csak mert jó kedvem van.

  Max alig tudta elrejteni a vigyorát, amíg a fekvőtámaszokat csinálta. Tom már csak ilyen volt. Úgy ötven körülire tippelte. Amikor kész lett, máris kapta a következő utasítást:

- Vedd fel a kardot! - és közben odalökött neki egyet. - Ha elég jónak bizonyulsz, megmutatom a trükkös fogásomat.

  Max már jó pár éve elért arra a szintre, hogy le tudja győzni a tanítóját, de az csak makacsul hajtogatta, hogy addig, amíg tizenhét el nem múlik, nem mutatja meg a titkos fogását. Időközben saját maga is jó pár trükköt kifejlesztett, és elhatározta, hogy megmutatja, mit tud.

  Alapállásba álltak. A tanító támadott először, de a diák kitűnően hárított. Ezután ő támadott, semmi teret sem hagyva mesterének. Igazi harc alakult ki kettőjük között, de egy hozzáértő kívülálló könnyen észrevenné, hogy a fiatalabbik fél a jobb. Max úgy tett, mintha támadna, de gyorsan félrerántotta a kardját, és egy oldalszúrással folytatta a cselt. Tom megállította a támadást.

- Ennél jobbnak kell lenned, ha le akarsz győzni - kiáltotta.

Tévedett.

  Nem vette észre, hogy az egész kombináció csak arra volt jó, hogy fogást kelljen váltania. Amíg meg volt ez az előnye, addig Max ki is akarta használni. Félkörös mozdulatot tett, és mestere hasa felé csapott. Arra számított, hogy ellenfele reflexei elég jók ahhoz, hogy egy ilyen támadást kivédjen. Ezét pontosan odacsapott a karddal, ahol Tom fegyvermarkolatának kellett lennie. Jól számított. Könnyen kiverte ellenfele kezéből a fegyvert. A vesztes alaposan meghökkent.

- Nem tudtam, hogy ilyenre is képes vagy.

- Te sok mindent nem tudsz - felelte a győztes vigyorogva. - Akkor megmutatod a titkos fogásodat?

Tom még mindig sokkos állapotban volt. Tudta, hogy a fiú tehetséges. De, hogy ennyire, arról fogalma sem volt. Még soha életében nem látott senkit, ilyen fiatalon így vívni. Biztos volt benne, hogy nagyon kevés, olyan jó kardforgató van, mint Max.

Elhatározásra jutott.

- Megmutatom.

Valóban megtanította Maxet a titkos fogására. Arról azonban nem tudott, hogy a fiúnak van ennél sokkal jobb trükkje is, és az övé csak egy kicsivel emelte a tudását.

   Ezután Max elvégezte a munkát a tanításért cserébe. Fát hordott és vágott, kitakarította a házat, majd megmozgatta Tom egyetlen háziállatát, a lovát, Szürkét. Rajta tanult meg lovagolni, szeretett vele vágtázni, de korántsem volt olyan jó érzés, mint Tornádó hátán ülni.

- Na, azt hiszem, én végeztem - mondta Max Tomnak. - Nekem mennem kell.

- Rendben, csak nehogy megint bajba kerülj.

- Ne félts! Tudok vigyázni magamra - és ezzel már el is szaladt.

A leszerelt katona még sokáig nézte a lemenő nap fényében a fiú sietős alakját, majd amikor azt elnyelte a kanyar, megfordult, és sóhajtott egy nagyot.

- Én is ettől félek.

 

 

by: limo87

  2. fejezet

 

Egy félórája voltak együtt ló és lovasa, amikor szürke lett az ég. Ez azt jelezte, hogy ideje menni. Nehéz szívvel váltak el egymástól. Max még utoljára megpaskolta Tornádó hátát, mire ő szeretettel belefújt a hajába. Mindig így búcsúztak el. A csődőr arra ment vissza amerről jött. A sziklafalon keresztül. A fiú megcélozta a meredek ösvényt és elkezdett ereszkedni rajta. Egy barlangba jutott. Ez volt Max titkos menedéke, de nem időzött itt sokáig.

A barlang falát egy vízesés zárta le. Ez tette lehetővé, hogy találkozzanak Tornádóval. Senki nem tudott a vízesés mögötti barlangról, és így a sziklapárkányra vezető ösvényről sem. Szemmel pedig senki nem vehette észre őket, mert túl magasan voltak és a fák is takarták a a képet az emberek elől. A vízesés egy nagy tóba vezetett, amit a nép Paltnak nevezett el több évszázada. Ezt a tavat alig használták, mert a falun keresztül ömlött a Ralt-folyó, ami titokzatosan kígyózott el a völgyből. Csak az nagyobb gyerekek, akik már elég idősek hozzá, hogy az anyjuk elengedje őket és a fiatal szerelmesek vették a fáradságot, hogy elmenjenek a tóhoz. Ezek közül a kevesek közül is csak páran mentek be a vízbe, de azok is messziről elkerülték a vízesést.

 Az első ok az volt, hogy ott már nagyon mély a víz és a faluban senki se volt úszóbajnok. A másik ok sokkal összetettebb volt. Az a hír járta, hogy a vízesés el van átkozva és a parasztok rettentően babonásak. A félelmüket az is tetézte, hogy egyszer régen valaki megpróbálta, és miután a vízesés elnyelte, soha többé nem látta senki.

 Max ennek ellenére titokban mégis megpróbálta tizennégy éves korában. A vízesésen sikeresen átjutott és miután kilihegte magát felkapaszkodott az ösvényen. A sziklateraszon jött rá, hogy az-az ember miért tűnt el. Annyira magabiztos lehetett, hogy leült a párkány szélére, de az nem bírta el a súlyát. Ezután fedezte fel az átjárót a fal túloldalára. Leóvakodott a sziklákkal körülvett ösvényen. Kinyitotta a rozsdás kaput, majd félelem nélkül keresztülvágott a fás részen majd a legelőn. Észrevett egy kisebb épületet odaosont és benyitott.

Akkor jött rá, hova keveredett. Az épület egy istálló volt. Szerencséjére a vemhes kancák istállója volt, amiben ne tartózkodott senki, hogy ne zavarják a kancákat. Az épületet sem őrizte senki, mert nem tudtak arról az útról, amin Max bejutott, csak arról tudtak, ami összeköti a fallal körülvett kastélyt és az istállókat. Ezért a palota kapuján kívül máshol feleslegesnek érezték az őrködést. Három állat tartózkodott az istállóban. Riadtan nyihogtak fel, de Max könnyen megnyugtatta őket. Kitűnő érzéke volt a lovakhoz. Ekkor halk nyögést hallott és észrevette, hogy egy távolabbi bokszban épp ellik egy negyedik ló. Szerencsés véletlen volt. Miután segített abban, amiben tudott, elment.

Olyan gyakran járt el a kiscsikóhoz esténként, amilyen gyakran csak tudott. Amikor Tornádó egy éves lett, a gazdái kiengedték a legelőre. Max ekkor mutatta meg neki az utat a sziklapárkányra. Tornádó könnyen megjegyezte az utat. Ezután minden naplementekor ott voltak a két út találkozásán. Így kisebb a kockázat, hogy felfedezik őket.

Max miután kiúszott a partra egyenesen a malomhoz vette az irányt, ami a tótól a legközelebbi épület. Az udvaron egy harminchat év körüli asszony szedte be a ruhákat. Ő volt a molnárné. Max megpróbált észrevétlenül elsompolyogni mellette. Pechjére az asszony pont befejezte a munkát és megfordult.

Hová, hová fiatalúr?

Nem volt mit tenni. Max megállt és várta a kérdéseket a holléte felől. Ez hetente párszor előfordult. Az érdeklődést most nem kerülhette el.

 - Hol jártál?

 - A tónál - dünnyögte Max.

 - És mit csináltál ott?- érdeklődött tovább a molnárné.

 - Úsztam.

Ez részben igaz volt. Max nem szeret hazudni, eddig sose tette. Ezt úgy tehette meg, hogy nem tettek fel neki olyan kérdést, amire ne tudott volna úgy válaszolni, mint az előbb. Ezt éles eszének is köszönhette.

Az asszony felsóhajtott. Max talált gyerek volt. Addig kérlelte a férjét, míg az beleegyezett, hogy elhozzák a síró, pár napos csecsemőt az út melletti bozótosból. Találtak ott még egy levelet, de mivel nem tudtak olvasni a helyi írnoknak mutatták meg, aki elolvasta a levelet. A levélben csak az állt, hogy a fiút Maximiliennek hívják és az, hogy aki otthagyta, arra kéri a megtalálókat: nagyon szeressék és vigyázzanak rá. A levél azóta eltűnt és ki tudja hol lehet. Ezenkívül egy medál maradt a fiúra a szüleitől.

- Na jó menj amíg meg nem gondolom magam.

   Max mindvégig tudatában volt annak, hogy talált gyerek. A nevelőszüleinek volt egy körülbelül három hónappal idősebb fia és így nem is hazudhatták, hogy ő a saját gyerekük. Mindent összevetve örült annak, hogy tudja ők nem, az igazi szülei. Mártát a molnárnét szerette, de a férjét Istvánt már nem nagyon. Sokkal keményebben bánt vele, mint a saját gyerekeivel, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy kár volt elhozni és mindig csak bajt csinál, meg, hogy példát vehetne Lőrincről, a mostohabátyjáról, belőle derék molnár lesz.

   Összesen három mostoha testvére volt.

A legidősebb Lőrinc, alacsony termetű fekete hajú és szemű tagbaszakadt fiú volt. Pont olyan, mint az apja. Max nem nagyon szeretett vele lenni, mert halálra unta magát a folytonos áradozásától a malomról meg a földművelésről, csak erről lehetett vele beszélni, ezt a témát pedig ő legszívesebben elkerülte.

   A második, Levente, 14 éves. Nyurga volt, de alacsonyabb nála és látszott, hogy az is marad. Törékeny, vékony termete barna haja és fekete szeme volt. Nem szerette a kétkezi munkát a földön vagy a malomban, de annál inkább szeretett írni. Az apjuk, csak őt taníttatta meg, mert már kicsi korában látszott, hogy nem fogja bírni a kapálást vagy más kétkezi munkát. A bíró írnokánál tanult és már fontosabb iratokat is rá mertek bízni. Gyakran tért haza kék–zöld zúzódásokkal és elvileg csak „elesett”, de Maxnek volt egy olyan sejtése, hogy hazudik. Ezt sajnos nem tudta bebizonyítani, mert reggel, amikor Levente elment az írnokhoz, neki dolgoznia kellet, és amikor a fiú hazament, Tornádóval találkozott. Elhatározta, hogy másnap kihagyja a lóval történő találkozást és helyette meglesi, hogy kik verik meg a mostohaöccsét. Őt sokkal jobban szerette, mint Lőrincet.

   A harmadik, egy fekete hajú és mandulabarna szemű, tíz év körüli kislány volt, Vivi, a család üdvöskéje. Mindig megkapta amit akart, de ennek ellenére nem volt hisztis. Nagyon jószívű volt, és minden felnőtt megkedvelte, amikor megismerte. Ő ugyanúgy viselkedett vele, mint a többi testvérével és titokban még talán jobban is szerette Maxet, mint a többieket, mert ő legalább foglalkozott vele.

   Amikor Max a gondolataiban idáig ért, megérkezett Levente, laposra verve, horzsolásokkal, pár belilult testrésszel, szóval, ahogy kinéz az ember, ha nála háromszor testesebbek megverik, és még csak nem is védekezik. Látszott rajta, hogy mindjárt sír.

Mi történt már megint? – kérdezte Max részvéttel.

Semmi csak elcsúsztam egy tócsában – válaszolta szipogva a fiú.

    

       Persze tócsa nyáron a verőfényes napsütésben – gondolta, de mielőtt válaszolhatott volna, egy gúnyolódó hang közbeszólt.

 

Mi van, öcsi? Megint elestél? Katona dolog, majd kihevered. Szólt bele a beszélgetésbe Lőrinc.

Hallani lehetett a hangjából, hogy tényleg azt hiszi, az öccse olyan esetlen, hogy elesik egy tócsában. Max nem értette, hogy szaladgálhat valaki ennyi ésszel szabadlábon. Más normális báty már rég rájött volna, hogy a testvérét a falubeli nagymenő srácok verik és nem olyan baleseteket szenved sorozatban, mint, hogy felbukik a saját lábában.

    Mielőtt jól összeveszhetett volna Lőrinccel, egy vidám kislány szaladt ki a malom melletti házból és ugrándozott feléjük.

Anya azt üzeni, hogyha nem jöttök azonnal nem kaptok vacsorát – kiáltotta már messziről, majd azonnal vissza is futott a házba.

Mit volt mit tenni, be kellett rekeszteni a még el sem kezdődött veszekedést, mert azért a fiúknak fontosabb volt a hasuk, mint ez a vita. Levente pedig megkönnyebbült, hogy nem firtatják tovább a témát. Gyorsan belemerítették a kezüket a vizes dézsába, majd mentek is be a házba. Ez volt náluk a kézmosás.

    Amikor a molnárné kiosztotta a vacsorát: a kenyeret és a hagymát sajnálkozva nézte a fiát. Tudta ő mi folyik itt, az erősebb fiúk verik a gyengébbet. Ez az ő gyerekkorában is így volt. A legnagyobb fia elzárkózik a falutól, és csak akkor megy be, ha muszáj, de még ha ott is lenne, amikor az öccsét verik, nem védené meg. Az asszony ismerte a fiát tudta, hogy szeret zsarnokoskodni másokon, és csak jót röhögne, ha az öccsét verik, sőt lehet, hogy ő is bekapcsolódna. Ilyenkor tudott örülni Maxnek, a fogadott fiának. Ő egészen más tészta volt. Nem tűrte, hogy ha valakit igazságtalanul vernek. Így legalább nem veri Lőrinc Leventét, hanem Maxszel verekednek. Persze ilyenkor a férje, István mindig őt bünteti és még örül is neki, hogy megteheti. Elég gyakran kapnak üzenetet arról, hogy Max milyen rendbontó, és mindig nagy büntetést kap érte a nevelőjétől és rend őrétől is. Márta tisztában volt vele, hogy nem ő provokálja a verekedéseket, hanem csak az öccséhez hasonló gyengéket védi. Örült is neki, hogy kiáll az igazságért, de sajnálta is a természete miatt, mert így mindig ő jár rosszul, hiszen a fő bajkeverő a bíró fia volt. Ezt Max mondta neki, és ő maradéktalanul hisz a fiúnak.  

- Örülök, hogy három napja nem kerültél verekedésbe – kezdett bele a mondandójába a ház ura. - Remélem ez így is marad! - fejezte be fenyegetően.

- Ez csak azért van, apa, mert három napja nem ment be a faluba - mondta vigyorogva Lőrinc.

Ha pillantással ölni lehetne, akkor Max nézésétől a gúnyolódó biztos kifekszik.

- Igaz ez? - kérdezte a szigorú molnár és farkasszemet nézett a nevelt fiával.

- Igaz. - felelte a kérdezett és keményen belefúrta a tekintetét nevelő apja szemébe.

Több mint egy percig nézték így egymást pislogás nélkül. Végül a molnár nem bírta ki. Zavarában, hogy Max keményebbnek bizonyult nála, mérgesen felpattant és az ajtóra mutatott.

Eredj ki innen az udvarra, és holnapig be ne merj jönni a házba! Felfogtad?!

Max higgadtan, komótosan felállt és kiment.

Még örült is neki, hogy kiküldték, mert ilyenkor nyáron jobban szeretett kint aludni a friss levegőn, mint bent a fülledt levegőjű házban. A szúnyogok se zavarták. Az a típus volt, akinek nem szeretik a vérét. Persze ezt a bent füstölgő mostohaapja nem tudta.

 

 

 

by: limo87     

1. fejezet
  

A Tarsa-hegy lábánál megbúvó völgyben azt hihetnénk a vadállatokon kívül nincs élet, pedig ez nem így van. Az eldugott völgy nem is olyan csendes. Itt is, ott is apró faházakat láthatunk. Az erősebbek és újabbak mellett apró istállókat találhatunk, de ez még korántsem a vége. Itt csak azok laknak, akik nem nagyon kedvelik a nagy zsivajt és a társaságot, de nem mernek vagy nem is akarnak annyira elzárkózni, hogy fenn lakjanak a hegyen távol a falutól, Corsartól.

Kering ugyan egy pletyka, hogy egy bogaras öregember felköltözött öt éve, de még senki sem tudta bebizonyítani az állítást.

A faluban csak úgy nyüzsög az élet. Laknak itt szép számmal kovácsok, akik most is ütik a forró vasat, szabók, takácsok, pékek, hentesek, jó pár kocsma, ahol elihatod a napi kereseted és Corsar még saját malommal is büszkélkedhet.

Abból, hogy ekkora falu van a völgyben rájöhetünk, hogy a táj egy uradalmi kastélyt is tartogat az ideérkezőknek. A kastély neve Szetting, ami egy hercegé, Brozar tartomány tulajdonosáé.

Corsarhoz hatalmas szántóföldek és legelők tartoztak, és az uradalom hercege tartott itt egy tenyészistállót a lehető legnemesebb vérű lovakkal.

A csődörök egy hatalmas elkerített karámban legelésztek, ami olyan nagy volt, hogyha valaki beáll az elejébe nem látja a végét. Ennek az az egyik oka, hogy az elkerített terület közepétől fák tünedeznek fel és a végén egy egész sűrű erdőt kapunk. A lovakat ez nem zavarta, és csak néhányan jártak be az erdőbe.

Egyszercsak egy gyönyörű éjfekete ló, aki láthatóan a legnemesebb volt közöttük, felemelte a fejét, felnyerített, mint aki kedves ismerőst vesz észre. Kivált a többiek közül és egy-két elegáns lépés után vágtába ugrott, és a karám erdős része felé sietett.

Szakértően kerülgette a fákat, ugrotta át a kidőlt, néhol már korhadt fatörzseket. Látszott, hogy már nem először csinálja. Amikor eltűnt szem elől, úgy, hogy sem ember sem állat nem láthatta, azután nem sokkal elérte a kerítést. Azon a ponton, ahol az éjfekete ló állt volt egy kapu, amin egy rozsdás hármas retesz díszelgett.

 A mén egy mester magabiztosságával eltolta orrával mind a három reteszt, és az út már nyitva is állt előtte. Ha megnézzük hogy mi van a kapu túloldalán, érthető, hogy ez a roppant bonyolult speciális zár, amit egy ló is kitudott nyitni(bár azt el kell ismerni hogy nagyon értelmes példány), miért tudott berozsdásodni. Csak egy kopár , kétoldalt sziklákkal övezett felfelé vezető út volt ami tágas kőterembe vezetett.

Ezt a természet kialakította helyiséget nem használják, de ha valaki foglalkozott is vele valaha, az már nagyon régen volt. A létezéséről is csak páran tudtak. Az éjfekete ló itt sem állt meg, hanem odament a terem végéhez és addig nézte a falat, amíg csak egy rést nem talált. Akkor beleillesztette a fogát, megrántotta a fejét , mintha azt várná , hogy a kőfal megnyílik, de nem történt semmi. A harmadik résnél a kőfal valóban kinyílt.

Egy sziklateraszra érkezett, amiből keskeny ösvény ereszkedett lefelé. A kilátás csodálatos volt, amit még az is tetézett, hogy a nap épp lemenőben volt; és narancssárgás fényt kölcsönzött a tájnak.

A csődör nem volt egyedül. A teraszon egy alak állt, aki amikor meghallotta a ló patáinak dobogását , hátrafordult és mosolyogva köszönt:

Szia Tornádó!

Tizenhét éves fiú volt. Magas, erős- izmos alakját valami láthatatlan kecsesség jellemezte. A haja szőke és rövid, ami nagyon jól állt neki. Mélykék szeme és vonzó arca van. Egyszerű ruhát viselt, amit az akkori korban a szegényebbek hordtak. Max-nek hívták, és nagyon kötődött az éjfekete csődörhöz.

Tizennégy éves volt amikor a ló megszületett. Ott volt az ellésnél, és a kiscsikó valószínűleg nem élte volna túl, de a kancát nem sikerült megmenteni. Megitatta a csikót, de az után mennie kellett, mert elvileg még az istálló területére sem léphetett volna, de nem bírt ellenállnia csábításnak. Azóta valami láthatatlan kötelék köti össze a csikóval. Senkinek nem beszélt erről.

Reggel a lovászok megtalálták a kanca tetemét és a világra hozott megszeppent, de máskülönben egészséges kicsinyét. A csikót Tornádónak nevezték el nyughatatlan természete miatt.

Most, amikor három éves lett, kiderült, hogy felettébb találó a neve. Már nagyon sokan megpróbálták meglovagolni, de mindenkit egy tornádó sebességével vetett le a hátáról. Csak Maxnek engedte meg, hogy meglovagolja, akivel minden naplementekor találkozott a kőpárkányon.

Ezekről a találkozásokról csak ketten tudtak és mindketten nagyon szerették. A nap többi részében is folyton egymás társaságára vágytak.

 

 

 

by: limo87

1. fejezet


Tom Ellwood felébred, a briliáns kém. A szakma egyik legjobbja. Mindenhez értett a fegyverhasználattól kezdve az eltűnésig, úgy hogy ne találják meg. CIA kéme volt.

Szőke haj, kékeszöld szem, erős testalkat, izmos karok és lábak. Ez volt ő, Tom. 29 éves, még nagyon fiatal és mégis sikerült neki nagy elismerést kivívnia a szakmában. Mikor betöltötte 21. évét, beállt katonának. Fél évig volt kiképzésen, fél évet az ejtőernyősöknél. Egy évet pedig szolgált Irakban is. Ezekből mindent tanult. Ezek után állt be a CIA-hoz, ekkor volt 23 éves.

2009. június 16-a reggel 5 óra. Mindig 5-kor kell fel. Lezuhanyozik, megreggelizik és elmegy futni. 7 óra előtt nem sokkal mindig hazaér és megnézi a reggeli híreket. Közben különböző tornagyakorlatokat csinál. Utána bemegy a központba 7:30-ra. Ha küldetésen van természetes nem így kel és végzi a reggeli teendőit, hanem ahogyan a munka megkívánja.

Reggeli futás közben a tegnapi nap járt a fejében. Lewis Whiteman-nél járt. Az egész nagyon fura volt. Lewis felhívta, hogy menjen át hozzá. Így is tett és amikor Whiteman ajtót nyitott neki a férfi elég zaklatottnak tűnt. Gondolta biztos belekeveredet valamibe.

Elkezdtek beszélgetni és Lewis elmondta miért hívta fel, hogy kibéküljenek. Ez meglepte Tom-ot. Azt gondolta, hogy ez már sose történik meg.

Ugyanis egyik küldetésből Tom rosszul jött ki. Négy éve, amikor 25 éves volt egy fegyverkereskedőt figyeltek, a cél az volt, hogy a megfelelő helyzetben csapjanak le rá. Egy Los Angeles-i sikátorban szerették volna elkapni. Ott is vártak rá, amikor Lewis azt mondta, hogy most van a megfelelő idő. Tom szerint pedig várniuk kellett volna még, hogy több információhoz jussanak. Végül Lewis úgy döntött, hogy ő elfogja a fegyverkereskedőt, még ha Tom nem is egyezik bele. Lewis az akciót sikerrel végre hajtotta. Tom aktájában ez az egy szégyenfolt volt. Azóta sokat nyert ezzel az üggyel a CIA-nál. Emiatt nem kedvelték egymást.

Három hónapja aztán még rosszabb lett a viszonyuk. Egymásnak ugrottak a központban. Utána többen is hallották, hogy Tom megfenyegette Whiteman-t.

Aztán egy hónapja Lewis Whiteman-t előléptették. Tomnak nagyon fájt, hogy nem őreá esett a választás. Ráadásul így Lewis Tom felettese lett.

Érdekesen alakult az este. Lewis továbbra is feszült volt, még az után is, hogy kibékültek. Béke jeléül megittak egy doboz sört, de a feszültséget nem oldotta. Tom egyszerűen nem értette a dolgot. Azt gondolta Lewis talán valami igen veszélyes dologba vág bele, talán valami halálosba. Emiatt rendezte vele a dolgokat.

- Mennem kell! – mondta még este Tom Lewis-nél.

- Ne, valamit… - de aztán nem folytatta.

- Igen?

- Mindegy, menj csak!

Tom ezután elment. Most, futás közben azon rágódott, vajon mit akart mondani Lewis? Valamit el akart mondani? De mivel kapcsolatban? Végül Tom elhessegette a gondolatokat. Hazaért.

A háza, ami igazából egy lakás, egy 5 emeletes épület legtetején volt. Neki is, mint minden kémnek, nem akármilyen lakást kellett választania. A legjobbat, a legbiztonságosabbat. Ez szinte már nem is egy lakás volt, hanem egy erőd. Az 5.-re lifttel ment. A lakás ajtaja látszólag, csak kulccsal nyílt. Ez viszont tényleg csak a látszat volt, a kilincsben egy ujjlenyomat ellenőrző volt. Csak ő nyithatta ki az ajtót.

Még a lakáson belül is mindenfajta óvintézkedés volt. Az ablaküveg golyóálló volt. Mellette a szekrényben, olyan felszerelés, amelyet egy pillanat alatt magára tud kapni és egy titkos gomb segítségével eltolhatja az ablaküveget. A szoba falán kívül, pedig található egy (eddig jól eldugott) olyan szerkezet, amibe ha beakasztja a kötelet és leugrik, a föld felett 1 méterrel megfogja, így nem zuhan tovább. Lekapcsolja magát a kötélről és az érkezési helytől 10 méterre lévő szemetesbe dobva a felszerelést, könnyen meg is szabadulhat tőle. Pár perces futással, pedig egy garázshoz érhetne, ahol mindenféle extrával felszerelt autója várja.

Erre még soha nem volt szükség, és remélte, hogy a közeljövőben nem is lesz. De egy kémnek mindig óvatosnak kell lennie.

Tom lefürdött, majd bekapcsolta a TV-t. Éppen most kezdődött a Híradó.

- Köszöntöm kedves nézőinket! Ez itt a Reggeli Híradó, én George Medwin vagyok! Haláleset történt Washington-ban! A körülményekről nem tudunk sokat, de vannak, akik azt állítják, hogy gyilkosság történt! És most kapcsolunk élőben a helyszínre.

Hát ez érdekes! Gyilkosság? – gondolt Tom. Épp a tízedik fekvőtámaszt nyomta, de ez a hír felkeltette figyelmét, így abbahagyta és felpillantott a képernyőre. Washington-ban van jó pár egyforma ház, de ez nagyon hasonlít Lewis Whiteman-éra.
Alig, hogy ezt végiggondolta, valaki kopogott. Tom felállt és elindult az ajtó felé.

 

by: Viki
 

Ugyanis aznap megjelent az ajtómban egy kislány. Amellett, hogy rögtön tudtam, ki ő s, és mit akar, felfedeztem benne apja vonásait. Ennek ellenére a kislány rendesen bemutatkozott.
- Szia. Én Lorena Dixon vagyok. Apa azt mondta, hogy maradjak itt amíg értem nem jön.

- Szia. – mondtam, és rámosolyogtam, bár kissé nehezemre esett. – Mango Cameo vagyok. Apukád hozott idáig? – kérdeztem, és kiléptem a folyosóra körülnézni.
- Igen, de nem jött föl. Megmondta a számot, és felküldött. Maradhatok? – kérdezte illetődötten. Idegességemben azt se tudtam mit mondjak, holott az egyértelmű volt, hogy nem küldöm el. Végül kihúzott a helyzetből a telefon.
- Gyere! – mosolyogtam rá, aztán felvettem a telefont.
- Igazán sajnálom. Megígérem, hogy amint lehet, elhozom, de egyszerűen nem engedhetem, hogy baja essen. És tudom, hogy benned bízhatok! – szólt bele az általam többszörösen elátkozott férfi.
- Istenem, Skyler!
- Ne túlozz, én csak egy férfi vagyok. Ha kérdezi, hol vagyok, kérlek…
- Azt fogom mondani, hogy az apja gyilkolászni ment. Így jó? – kérdeztem ingerülten, miután lehalkítottam a hangomat eléggé.
- Ha nagyon akarod, mondhatod neki ezt is. Jobb szeretném, ha azt hinné, üzleti úton vagyok.
- Elvégre is, valami hasonló. – morogtam.
- Meghálálom. – mondta, és komolyan is gondolta. Aztán letette a telefont.
- Apu volt? – kérdezte a kislány.
- Igen. Puszil téged. Megmondod az igazi neved? – ültem le mellé, közben lesegítettem a kabátját és a táskáját.
- Apa azt mondta, ne mondjam el.
- Apukádét is tudom. De hogyha nem szeretnéd, akkor nem kell. Éhes vagy?
- Igen, eléggé.
- Jó, akkor gyere velem a konyhába, és megnézzük szereted-e ami itthon van. Rendben?
- Oké. – bólintott, én pedig igyekeztem bátorítani valamelyest. Hiába látszott szív alakú arcán, hogy minden rendben, el tudtam képzelni hogy érzi magát. Jobban is megfigyeltem, és a fejformáján kívül szinte minden vonása az apjáé volt. Vékony, ívelt szemöldöke, zöld szeme, és gyönyörű szája, nyúlánk alkata, nem hízásra hajlamos.
Mogyoróvajas kenyeret evett, én pedig csak néztem. Az idegességtől egy falat se ment le a torkomon, és egyre csak azon járt az agyam, hogy ezek után mi lesz.
Mi lett volna? Semmi. Szépen összepakoltunk, ő pedig rendesen segített: örömét lelte hogy a kacatjaim között turkálhat, ugyanis lomtalanító szándékomnak hála megtarthatott ezt-azt. Közben persze „dolgozni” is eljártam, és vittem Lorenát magammal. Az idő teltével egyre felszabadultabb lett, és velem örült, mikor beköltöztünk a házba.
A részletfizetés miatt nem voltam teljesen kifosztva, de azért az utolsó, lakásomban töltött éjszakán átszámoltam mennyi pénzt költhetek Lorena ruházkodására, esetleg a sajátoméra, és persze a bútorokra. Ugyanis, a lakásom is elég tágan volt berendezve, a házban pedig beköltözésünk után is pangtak a szobák az ürességtől.
- Nos, ha nem gond, akkor ma még a kanapén kell aludnod, aztán holnaptól lesz saját szobád, saját ággyal. Rendben? – kérdeztem a küszöbön állva. Első éjszaka felajánlottam hogy velem aludjon, az én ágyamon úgyis elfér, de halkan megrázta a fejét. Mivel más lehetőség nem volt, a kanapén ágyaztam meg neki.
Az ajtóból, kéz a kézben néztük meg a házat. Nem volt modern, inkább egy kastélyszerűre hasonlított, kőből és fából épült. A nagy, kétszárnyas fa ajtó egy nappaliba nyílt. Szemben félkör alakú lépcső vezetett az emeletre, tőle jobbra volt a kandalló. Az ajtónak háttal terveztem a kanapékat, foteleket, és szembe velük a tévét.
A padló parketta volt, és a helység tele volt lámpákkal – rejtettekkel és szem előtt lévőkkel – annak ellenére, hogy természetes fény az ajtó melletti óriási ablakokból is áradt, valamint a kupolás tető színtiszta üveg volt, fém merevítésekkel.
Jobbra az ajtó egy kis szobácskába vezetett, ahol polcok és kampók voltak; ez lehet a kabátok és cipők helye.
A nappalitól balra az étkező lengőajtaja van, és onnan is egy hasonló ajtó vezet a konyhába. A két helyiség hosszra akkor, mint a nappali, azonban jóval keskenyebb: majdnem a fele.
- Ha majd kifizettem teljesen a házat, akkor a konyha falait kiveretjük, és csak derékig érő fal fogja elválasztani, nameg pult. Mit szólsz hozzá?
- Szerintem így sokkal jobb. Olyan, mint a hercegnőknek. – felelt Lorena a konyhában. Innen is vezetett egy ajtó, le a pincébe, ahol most nem néztünk körbe.
Az ebédlőben volt még egy ajtó, amit először észre sem vettem, mert egybeolvadt az üvegekkel. Az alja faburkolat volt, és a kilincs abba volt elrejtve, olyan bravúrosan, hogy alig találtuk meg. Végül kinyitottuk, és kijutottunk a teraszra, aminek egy része üveggel volt elkerítve. Ahogy az ingatlanos mondta, az üveget szét lehetett nyitni, így egy nagy teret kaptunk, aminek egy részén volt csak tető.
- Állítólag a birtok vége egy tó. – mondtam, de bárhogy nyújtózkodtam, nem láttam a fáktól.
- Hátha fentről látható. – mondta Lorena, és elindultunk visszafelé.
A lépcső tetején aztán kiszámolással döntöttük el, hogy merre menjünk tovább. A folyosó mindkét oldala teljesen ugyan olyan volt, a lépcsővel szembeni falon pedig csak egyetlenegy ajtó volt.
Jobbra indultunk, és bekukucskáltunk az ajtón. Én se egészen tudtam, mi vár rám, ugyanis felújítás előtt néztem meg utoljára, és csak azért tudtam megvenni, mert a vevő, aki nálam többet ajánlott, végül visszalépett.
Egy óriási fürdőszobára bukkantunk, és mindkettőnk szája tátva maradt. A fehér és krém színű fürdő közepét egy emelkedő uralta, amelybe belesüllyesztve egy óriási – és az emelkedőnél mélyebb – kád pihent.
A szemben lévő falon ugyanakkor üvegek voltak, mint lent, de különböző mintákkal elhomályosították. A jobb sarokban egy zuhanyzó állt, téglalap alakú, kétszemélyes. Az ajtó két oldalán egy-egy mosdó volt, szekrénybe beépítve, fölötte tükörrel, lámpával.
Visszatértünk a folyosóra, ahol a következő ajtó a WC volt, a folyosó végén pedig egy szoba, teljesen üres. Négy fal közül kettőn óriási ablakok voltak, és innen már látni lehetett a tavat, valamint az egész messzeséget.
Elindultunk visszafelé, a lépcsőnél lévő ajtót kihagytuk, és a bal oldalon lévőhöz léptünk. Ez kicsit távolabb volt, mint a jobb oldalon lévő, és ki is derült, miért. Az ajtó a szoba közepén helyezkedett el, ám balra egy újabb ajtó volt látható. Reménykedtem benne, hogy egy külön fürdőszoba lesz, helyette azonban egy gardróbszobába léptünk be a duplaszárnyú ajtón.
- Hűha. Egy polcot se töltenek majd meg a ruháim. – néztem körbe. A szoba közepén az én régi franciaágyam állt, és végre megnyugodhattam, hogy megtaláltam a sötét színű, fából készült, nem mai darab ágy megfelelő miliőjét. Itt is két falat borított ablak, illetve annak álcázott ajtó, a szobához ugyanis tartozott egy terasz is. Ez valószínűleg az étkező egy része fölött volt.
Végül bementünk a lépcső előtti ajtón is. A bútorszállítók ide hozták be az asztalom, székem, számítógépem, tehát méltán nevezhettem dolgozószobának. Ennek több fala volt ablak, ugyanis félkör alakban kidomborodott a ház egyéb részeitől.
Ez a tudat felcsigázott, ugyanis akkor alatta is kellett lennie egy szobának, amit eddig nem fedeztünk föl. Lementünk, és a lépcső alatt körbenéztünk, de ajtónak nyoma sem volt. Végül felfedeztem, hogy alul a szegély nem mindenhol ugyanolyan, és ott próbálkoztunk különböző trükkökkel. Végül kiderült, hogy be kell nyomni, aztán el kell tolni a vékony ajtót, és egy hasonló, félkör alakú, ablaktalan helységbe jutottunk – aminek a falait plafonig érő polcok borították.
- Van helye a könyveimnek! – ujjongtam fel. 

Fény. Éles, vakító fény. Sötétség. Fény. Sötétség. Lassan újra résnyire nyitottam a szemem, most már nem is tűnik annyira élesnek a fény. Igyekszem fókuszálni a szememmel, majd hamarosan kiélesedik az utcai lámpa képe. Tudatom kezd visszatérni, és ekkor iszonyatos fejfájás kezd hasogatni. Csak hasogat, egyre kínozván. Érzem, hogy a testem a hideg aszfaltnak feszül. Ekkor végignézek lábaimon, s feltűnik, hogy nincs rajtam nadrág. Mire mindez tudatosul bennem, vacogni kezdek. Csak most figyelek fel rá, hogy a leheletem is fehérlik, olyan hideg van. Próbálok visszagondolni, hogy hogyan kerültem ide, de hatalmas foltok tátonganak az emlékezetemben. Eszembe jut, ahogy Ty a kezembe nyom egy bogyót, majd az is, hogy én gondolkodás nélkül lenyelem. Majd bevillan egy klub, a nevére már nem emlékszem. Egymás után gurulnak le a különféle italok. Abszint. Ez az. Biztos vagyok, hogy ez ütött ki véglegesen. Nagy nehezen sikerül magam visszarángatni a jelenbe. Körülnézek. Konténerek, szemét, pocsolyák, rekeszek… A gyors terepszemle után összegzést tartok. Egy sikátor kellős közepén fekszem, másnaposan, drogmámorosan, félmeztelenül, fázva, a tél kellős közepén. Ja, és nem érzem a lábam. Ez eddig fel se tűnt. Nincs erőm felülni, hogy csak egy pillantást is vessek rá. Hirtelen mocorgást érzek a jobb combom környékén. Mocorgás, majd zsibbadás. Megijedek, mert patkányra gyanakszom. Hirtelen mozdulattal ülök föl, ezzel a valami lecsúszik a lábamról. A földön, közvetlen mellettem Ty barátom fekszik, feje a lábam mellett hever. Megijeszt, hogy fel sem tűnt, hogy a lábamon feküdt. Elkezdem rázni. Mi van, ha meghalt? Ha beverte a fejét? De ekkor ismét mocorogni és nyögni kezd. Ahogy látom, neki is hiányos az öltözéke, csak ő épp az ingét hagyta el. Míg ő is végigjátsza azt, amit én az imént, megpróbálok felállni. Épp, hogy felállok, elsötétül a világ, szédülni kezdek és hanyatt vágódom. A fejem a konténer oldalán csattan. Fejfájásomhoz egy újfajta, éles fájdalom társul. Majd szétveti a fejem a fájdalom. Fekszek ott egy ideig, majd ismét próbálkozom, ezúttal lassabban. Most sikerül. Ty is felül, lassan odatántorgok és felsegítem. Arcán bárgyú vigyor játszik. Nem hiszem el, hogy képes még ilyenkor is vigyorogni?! Kis híján idefagytunk!
- Kelj… Kelj fel! – nyögöm kissé nehézkésen.
- Jól…Jól van. Sietünk valahová?
- Taxi. Kell egy taxi. – nyúlnék a zsebemhez, hogy hívjak egyet, de rögtön két akadályba is ütközök. Először is nincs nálam a telefonom, nagy valószínűséggel a gatyámban van. Másodszor pedig azt sem tudom, hol vagyunk. Először a második problémával foglalkozom, sietős lépetekkel indulok a sikátor végéhez. Meztelen talpam csattog az aszfalton. Mikor odaérek, leolvasom az utca nevét, majd visszasietek immár feltápászkodott barátomhoz.
- Kell egy telefon. Add ide a tied.
- Nemááár. Minek? Nem adom. – válaszol. Bedühödök, a nadrágzsebéhez kapok.
- Hülye vagy?! – háborodik fel. Elvesztem az eszem, és keményen behúzok neki, mire elterül.
- A telefonod kell. – közlöm vele ismét, s kiszolgálom magam.
 

A nap utolsó sugarai is eltűntek a láthatárról, átadva helyüket az áthatolhatatlan sötétségnek. Hideg, már-már fagyosan hideg koratéli este vette kezdetét. Csípős szél süvített odakint, alattomosan próbálva behatolni a ház nyílásain. Cassain Wild hatalmas takarókba bugyolálva ült a hideg dolgozószobában. Fagyoskodása annak volt köszönhető, hogy nem töltötte fel a ház tűzifa készletét, a mostani időjárás miatt pedig nem fűlött a foga ahhoz, hogy kimerészkedjen. Kezében egy pohár whiskyt tartott, nagyokat kortyolva az italból. A whisky végigégette a torkát, majd kellemes melegséggel töltötte el. Az asztalon egy nyitott könyv hevert, de már akkor sem kötötte le figyelmét, amikor nekikezdett az olvasáshoz. Ismét kipillantott az ablakon. A sötét égbolton hatalmas korongként világított a hold. Mire felfoghatta volna, hogy teliholdat látott, komor felhő úszott az égitest elé, sötétségbe borítva az udvart. A kopár fák ágait csapkodta a szél, köztük a hatalmas diófáét is, aminek ágai folyton a szoba ablakához verődtek. Kísérteties zaj volt ez, de a férfi kezdett már hozzászokni. Azonban a monoton zajt hirtelen egy másik törte meg. Üvegcsörömpölés, egy fémkallantyú kattanása, majd halk dobbanás. Cassainben egy pillanatra megállt az ütő. Rémképzetek gyötörték, hogy betörnek hozzá, de tudta, hogy most nem képzelődik. Tényleg hallotta azokat a zajokat. Óvatosan felállt, megitta az utolsó korty whiskyt, majd ledobálta magáról a takarókat, amik akadályozták volna a járásban. Bizonytalanul haladt, léptei zaját ellepte az antik szőnyeg. Odalépett a kandallóhoz, és felvette egy egyik piszkavasat. A vas olyan hideg volt, hogy a férfi azt hitte menten a kezéhez fagy. Végigfutott az agyán, hogy nem került volna ilyen helyzetbe, ha egy zajos nagyvárosba költözik. De nem így történt, mert ő vidéken vett egy hatalmas viktoriánus kúriát, több hektárnyi földdel. Az egész örökségét erre költötte. Most már átkozta magát érte. Átlépte a küszöböt, majd a gyéren megvilágított folyosón osont tovább. Elért a lépcsőhöz, ahonnan rálátott a bejáratra. Nem látott sehol betört üveget, ezért lefelé indult a lépcsőn. Mire a földszintre ért, megérezte a hőmérsékletváltozást. Itt még hidegebb volt, mint fent. Már ha ez lehetséges volt. A huzat különösen magas hangon sivított. Cassain a konyha felé vette az irányt, mert onnan hallotta a különös hangot. Hirtelen a hold ismét eltűnt, koromsötétbe borítva a folyosót. Mikor belépett a konyhába, rögtön tudta, hogy nem valami huligánnal van dolga. Az ismét előbukkanó hold megvillant a késpengén. Cassain ebben a gyér fényben is észrevette az őrült vigyort a betörő arcán. Ő nem azért jött, hogy műtárgyakból gazdagodjon meg. Ölni akart. Ölni.  

Nem sokáig tartott a csevej, miután elpakoltam megágyaztam anyáéknak a kihúzható kanapén, ők pedig fürdés után le is feküdtek.
Amint ők végeztek, indultam a fürdőbe, de nem voltam elég gyors, amíg a pizsimért mentem Skyler betelepült.
- Szólj ha végeztél. – mondtam, és sarkon fordultam volna, de visszatartott.
- Nem volna feltűnő, ha nem együtt fürdenénk? És különben is, le akarok feküdni veled. Akár a zuhanyzóban is.
- Hideg lenne, ha ott feküdnénk le. – közöltem.
- Állva is csinálhatjuk.
- A fekvést?
- Inkább vetkőzz. – mondta, aztán nem hagyta hogy én csináljam, ő vetkőztetett le. Beálltunk a zuhany alá, de nem engedtem bemelegedni.
- Előbb a mese.
- Nincs is telefonod, és ide nem tudsz kikötni. Nem ér rá később?
- Abszolúte nem! Halljam.
- Oké, nem vagyok ártatlan, ha nem ezt akartad hallani. Bűnös vagyok, mint a ma született bárány anyja. Érdekházasság volt, véletlen gyerekkel, a karrieremnek vége.
- És ezért lelőtted? – kérdezem, és már nyitnám is ki a kabin ajtaját.
- Dehogy. Ezért ment gallyra a karrierem. Mert nem lőttem. Nem akartam elvenni a gyerekemtől az anyját, még akkor se, ha utáltam a perszónát. Persze apuci rájött, hogy bérgyilkos vagyok, és egyik este volt nagy csipipuhi. A feleségem azt mondta, menteni akar, mert szeret, bla-bla, én meg hittem neki, mert ilyen jóhiszeművé tett az az öt év. Erre fogta magát, és lelőtt. Ha a lányom nem jelenik meg, szíven talált volna. De megjelent, elvonta a figyelmét, mire én leütöttem, és elszaladtam a gyerekkel.
- Azt mondtad, meghalt. És hogy te ölted meg.
- Nagyot ütöttem. Nos, ezek után jogosan keresnek a zsaruk. Én pedig a bizonyítékokat kergetem, hogy ők támadtak először, és próbálom vádalkuvá gyúrni az öt évnyi adatot, amit a famíliától megtudtam a drogügyletekről. Kubaiak voltak. Ja, és nem mellesleg keresem a biztonságos helyet a lányomnak.
- Bérgyilkos voltál?! És én lefeküdtem veled? – szörnyülködtem.
- És le is fogsz. – mondta. Nem nagyon ellenkeztem.
Később az ágyban folytattuk a beszélgetést. Kiderült, hogy az elmúlt hónapokat azzal töltötte, hogy csinált magának pár személyiséget, valamint a lányának is, és olyan országokba utazgatott, ahol nem volt háború, illetve nem kérhették a kiadatását, ha rájönnek ki ő.
Így végül is egy európai nőnél hagyta a lányát, akit még valahonnan régről ismert, és visszajött tovább építeni a hídját a szabadulás felé.
Ezek után még két napot, illetve éjszakát töltött nálam. Én az összes időmet anyával és Claire-rel töltöttem, sétáltunk, a várost mutogattam, kávézókba ültünk be, és elvittem őket egy új filmre is.
Esténként persze Skyler megjelent, egyszer még vacsorát is főzött.
- Holnap megint eltűnök egy kis időre. – mondta az ágyban. A mellkasára hajtottam a fejem, és azon agyaltam, egyáltalán minek engedtem be őt a házamba. Alig figyeltem arra amit mondott. – Hallottad? Holnaptól nem zavarok. – ismételte.
- Nem. – mondtam elgondolkodva. Mire feleszméltem, ő már elaludt, úgyhogy halkan felébresztettem. – Azt mondtad, elmész?
- Igen. – sóhajtotta.
- Ne keress többet, ha visszajössz, rendben?
- Ha nem jövök vissza, kereshetlek?
- Elköltözöm innen, és nem szeretném, ha tudnád a címemet. Se a telefonszámom. A nevemet se.
- Nevet is változtatsz?
- Nem. Szimplán csak felejtsd el.
- Az úgy nem lenne tisztességes. Te tudod az én nevem, kettőt is.
- Nyugi, amint kilépsz az ajtón, elfelejtem.
- Te buksz a rosszfiúkra, vagy csak az én sármos külsőm az oka, hogy eddig itt lebzselhettem?
- Bocs, hogy felébresztettelek.
- Ébren tart a kíváncsiság. Szóval?
- Ha azt akarod hallani, hogy te voltál ennyire ellenállhatatlan, akkor csalódni fogsz. Bukom a rosszfiúkra.
- Gondolom azért, mert beléd nevelték, hogy egy Isten majma jogász lehet csak a férjed. – fintorgott.
- Te nem hiszel Istenben?
- De, hiszek. Csak a fanatizmust nem szeretem. Tudod, szerethetsz valamit csöndesen, normálisan. Szerethetsz valamit nem normálisan, de akkor is csöndesen. Ezután jön a fanatizmus, amikor őrülten szeretsz valakit vagy valamit, és ennek hangot, vagy tettet is adsz. A fanatizmus ellentéte a rasszizmus, ugyanezekkel a lépcsőfokokkal.
- Én se bírom a rasszistákat. Tudod, minden emberben találok olyat, amit nem szeretek. Elvégre is, senki sem tökéletes.
- Ez olyan banálisan hangzott.
- Talán, mert igaz. – öltöttem ki rá a nyelvem.
- Vágysz egy tökéletes pasasra?
- Nem kell tökéletes pasas. Van egy idézet, amit elég rég óta el akarok mondani valakinek, de még nem jött el az ideje.
- Azért megtudhatom hogy hangzik? Nem figyelembe véve az időt.
- Ha megtalálom a pasit, akit szeretek, és aki mellett úgy érzem, hogy soha senkit nem fogok ennél jobban szeretni, akkor ezt akarom mondani a barátnőimnek. Vagy szülőknek, vagy aki kérdi: „Ő nem A Tökéletes Férfi, akire minden nő vágyik. Ő az a Férfi, akire én vágytam!”
- Hűha. – sóhajtott. – Mivel kétlem hogy találkozni fogok azzal az emberrel, gratulálj majd neki a nevemben. Gondolom a te férfid nem egy…
- Nem lesz jogász, se fanatikus, se rasszista.
- Tehát nem fehér, nem is… ha jobban meggondolom, nem is lesz ember.
- Gonosz vagy, ugye tudod? – néztem rá. Az államat a mellkasára támasztva elidőztem az arcának tanulmányozásával.
- Szóval akkor mégis a rossz fiúkra buksz. Ha nem tárgyaltuk volna ki, hogy semmi értelme azt kérdezni, miért, akkor megkérdezném, hogy miért.
- Nos, ha nem tárgyaltunk volna a miért feleslegességéről, és te megkérdeznéd, akkor én azt válaszolnám, hogy fogalmam sincs. Semmi vonzót nem találtam sosem a csupa jó szentfazekakban. Akkor sem, ha történetesen szőke kékszemű hercegek voltak. Egy pasi legyen erős, a szívében is. Legyen férfias.
- Mit értesz férfiasság alatt?
- A férfiasság alatt azt értem, mint mindenki más. – mondtam, és benéztem a vékony takaró alá. – Azon viszont, hogy egy pasi legyen férfias, olyan egyszerűségeket értek, hogy legyen udvarias, legyen értékrendje, saját akarata.
- És mit gondolsz az én férfiasságomról? – és újra fellebbentette a takarót.
- Hát persze hogy nem az érdekel, hogy mennyire tartalak férfiasnak. – nevettem.
Másnap reggelre egy papírt találtam az ágyamon, amire egy csücsörítő szájat rajzoltak. Bedugtam az első cetlije mellé, egy cipős dobozba a gardróbom aljába, és nekiláttam reggelit készíteni.
Megcsináltam három adag kávét, és bár nem helyeseltem, hogy a húgom kávézik, nem nagyon szóltam bele: én fiatalabban kezdtem, tizenhét évesen pedig ő már egyébként is elég idős volt hozzá.
- Van valami szórakozóhely errefelé? Diszkó, meg ilyenek. – kérdezte, amolyan mellékesen Claire.
- Felejtsd el, itt kicsit más a világ, mint otthon.
- Attól hogy egy városnak nem nevezhető süllyesztőben élünk, vannak ott is veszélyek. Tudok vigyázni magamra!
- Tudsz, és hidd el, én tudom milyen volt tininek lenni. Még tudom. És eléggé szar érzés, hogy nemet kell mondanom, elvégre is én is akartam bulizni ennyi idősen, sőt. De itt nem.
- Az otthoni bulik is vannak ilyen veszélyesek! – fakadt ki. Nem jól tette.
- Akkor otthon sem mész többet. – vágta rá anya. Claire persze duzzogva elvonult telefonálni.
- Csoda, hogy még nem agyrákos.
- A nővéred se lett az. – mondta anya. Reggeli közben beavattam, hogy mit terveztem aznapra, és tetszett neki az ötlet.
- Persze, mindig azt mondtad nekünk, hogy külföldön minden ugyanolyan, mint otthon, de azért furdal a kíváncsiság, milyen lehet itt egy állatkert. Most legszívesebben azt mondanám, hogy „háát, olyan, mint otthon”, és nem vinnélek sehova. – nyújtottam ki rá a nyelvem.
Összekészülődés után elindultunk, és ismét csak este értünk haza. Claire tovább forszírozta a buli-témát, addig-addig amíg bele nem egyeztem: én is mentem vele. Ellentétben a szokásos tini-hisztikkel, egyáltalán nem találta „töööök cikiiiii”-nek, inkább örült neki, hogy elmehet valahova. Persze emellett én izgultam eleget, mert ettől még szem elől téveszthettem valamikor, és ezzel a tudattal nem tudtam éppen önfeledten partyzni.
Azért mégiscsak büszke voltam rá, amikor hajnalban hazaértünk. Bár nem figyeltem minden egyes percben, normálisan viselkedett, és nem voltak eltűnési hajlamai.
Azok után, hogy mindent megmutogattam nekik, a hétvégén haza is utaztak. Vettek pár szuvenírt, én is küldtem haza néhány ajándékot az otthoniaknak.
Két napra anyáék hazautazása után elkezdtem összepakolni: egy, maximum két hét kérdése, és beköltözhetek a saját lakásomba.
Három napra rá pedig eljött a nap, amikor megbántam, hogy valaha is összefutottam Skyler Golddal.
 

- Nem vétkezett. Szerette a fele barátját!
- És most gondolom ruházzam is fel a felebarbárom.
- Ha van a szoknyán kívül más gönce.
- Akadnak ezek-azok a szekrényben. Lessen körbe, én addig fürdök. – mondtam. Jó sokáig folyattam a vizet, mire kimentem Likacs az ajtóban ült: az emberünk elment.
Egy cetli hevert az ágyon, éppen olvasható betűkkel: Köszönöm a birkózást! A felekabátját elkölcsönöztem!
Belestem a gardróbba, és nyugtáztam az eltűnt anyagot: kabát, pólók, egy férfinadrág. Legalább segített megszabadulni az emlékektől, amit spejzolási hajlamaim miatt őriztem.
Hiába vártam, valami csoda folytán a zsaruknak eszükbe sem jutottam. Én meg persze messze álltam attól, hogy felhívjam őket, elvégre is, még nem fényképeztem fantomot, se szellemet. Az idegennel együtt töltött idő azonban segített kimozdulnom a taposómalomból, melyet méltán gyűlöltem. A munkából sitty-sutty kiléptem, és igyekeztem nem bepánikolni a gondolattól, hogy most akár munkanélküli maradhatok életem végéig.
Ennek segítségével, és hirtelen (újra)megszületésemnek köszönhetően hamar találtam munkát, mégpedig kritika írását egy eléggé híres újságnál.
Ezután a következő az lett volna, hogy elköltözök innen, ugyanis a főbérlőm kissé habókás ember volt, de aztán mégse tettem. Talán még mindig arra vártam, hogy az a bizonyos férfi visszatérjen; erről árulkodtam az irományaim is.
Ám az ismeretlen vonzó férfi nem tért vissza, és ha a fantomképe alapján köröztették, méltán biztos lehettem benne, hogy sose találják meg. A nevét viszont megtudtam (amennyiben ez az igazi volt): Skyler Gold. Tengernyi szabadidőmnek és hóbortjaimnak hála megnézhettem nevének jelentését, ami menedék, védelem. Ezek után jót nevettem a férfi szarkazmusán: ilyen névvel bajba jutni?!
Ősz elejére egyre kevesebbet járt az eszemben, és egyre több munkám volt. Enyhén ironikus kritikáimmal egy művet se húztam le, csupán tárgyilagosan leírtam a tudnivalókat, majd véleményt fűztem ezekhez. A munkám a premierekkel együtt sokasodott, és a hónap második felében megkaptam első levelemet az egyik olvasótól. Onnantól kezdve a kiadó rábeszélt, hogy csináljak egy erre fenntartott e-mailcímet, és fogadjam ott a leveleket.
Soha nem unatkoztam ezek után, hiszen olvastam, moziba, színházba, operába jártam, utána írtam, majd sétáltattam Likacsot, és másik házat kerestem, megvételre. Mivel a hazautazásom nem volt túl bíztató dolog a karrieremet és a kutyámat nézve, rábeszéltem szülő anyámat, és a húgomat, hogy jöjjenek hozzám látogatóba.
Apám kijelentette, hogy ő nem fog kijönni látogatni, távolról szeret továbbra is, a nővérem pedig éppen mindenórás volt, úgyhogy nem jöhetett.
Egy hétre rá megjöttek anyuék, kitaxiztam eléjük a reptérre. A húgom nézelődött és ámuldozott, anyával pedig egymás nyakába ugrottunk. Úgy döntöttem, nem leszek sóher, úgyhogy körbeautóztuk a lakhelyem, jó nagy körzetben, majd a végén sétáltunk a parkban, és nem is zavart, hogy sötétedik. Mikor eléggé elfáradtunk, visszamentünk a lakásomba, és együtt csináltunk vacsorát.
Anya szokásához híven pattogott, és mire én kettőt pislogtam félig összeütötte a kaját.
- Mi lenne ha most te ülnél le és én látnálak el? Vendégségben vagy, úgyhogy legyél szíves leülni végre a seggedre! – morogtam nevetve, ő pedig szót fogadott. A húgom nem győzött kérdezősködni a divatról, butikról, időjárásról, és mindenről, ami jórészt ugyanolyan volt otthon is, csak itt mégis külföldön voltak.
- Nem kicsi ez a lakás? – kérdezte anya, miután beléfojtottam a kismonológját a kutyák házban tartásáról.
- Anya, ketten lakunk itt Likaccsal. Fele ekkora lakás is elég lenne.
Vacsora után leültünk beszélgetni, de persze a húgom eltűnt számítógép iránt, és perceken belül vadul pötyögni kezdett.
- Gépmatyi. Mondtam, hogy el lett kapatva. – fintorogtam. Szerettem a húgom, csak zavart, hogy a nagy korkülönbség miatt, ami köztünk volt, ő szinte egykének számított – elkényeztetett egykének.
- Ti is ugyanígy nyomtátok kiskorotokba, úgyhogy egy szót se halljak. Inkább mesélj.
Nagy levegőt vettem, és épp belekezdtem volna, mikor kopogtak. Kinyitottam az ajtót résnyire, de a láncot nem akasztottam ki.
- Hello. – köszönt az ismeretlenem. Pár pillanatig lefagytam, de mikor meghallottam, hogy anya fészkelődik, gyorsan kinyitottam az ajtót, és kiléptem mellé.
- Ezt mégis…? Hogy…? Miért?
- A miértekről már társalogtunk, nem? Társasága van? Zavarok?
- Zavar! Leginkább most zavar! Mit akar?
- Ha azt mondanám, újabb kötözést, beengedne?
- Felejtse el!
- Ha elment a vendége, visszajövök. – mondta. Nem fenyegetésképp, inkább, mint egy tényt.
- Egy hetet maradnak. És egyébként az anyám.
- Akkor be is mutathatná neki a macsóját.
- A macsóm nevét se tudom, és kétlem, hogy ő tudná az enyém.
- Leolvastam a csengőről. Ron Dixon vagyok.
- Akkor a Skyler fedőnév? – érdeklődök.
- Eléggé tájékozott. Az az igazi nevem, amin a zsaruk is köröznek. Hívjon Ronnak.
- A Skyler jobban tetszik. És most menjen el. Kérem.
- Csak pár nyugodt éjszaka kéne. Majd kifizetem.
- Lopott gyémántokkal? Ereklyékkel? A polgárfizetők pénzével, amit a bankból lopott?
- Ez a média?! – háborodott fel. Mögöttem anya kinyitotta az ajtót, és megkérdezte mit csinálok. Mire megszólalhattam volna, Ron – avagy Skyler, vagy akárki – kissé arrébb tolt, kezet csókolt anyának, és bemutatkozott.
- Ronald Dixon, szolgálatára. A lánya… udvarlója vagyok. – mondta, és százwattosan vigyorgott.
- És erről mikor akartál szólni, Man? – érdeklődött. – Be se hívod? Felőlem mondjuk nyugodtan bejöhet. – mondta anya.
- Egy pillanat és megyünk. – mondtam, és becsuktam az ajtót, kissé erőszakosan. Ha már bejön, nem akartam félreértéseket.
- A Man a Mango beceneve?
- Nem is a Cameoé. Ha bármit is kérdez az anyám, válaszoljon, amit kitalál, csak ne az igazat, és ne legyen rosszabb, mint az igazság. Oké?
- Maga egy angyal. Illetve, te.
- A becenevem az is. És most, színre.
Beléptünk, és Skyler eléggé otthonosan mozgott, valószínűleg jó megfigyelő. Én pedig állandóan őt figyeltem meg, nehogy valamit elszóljon. Gondolom, ebben is jó volt, mert semmit nem mondott, ami túl furcsa lett volna, csupa hétköznapi dolgok, arról, mit szoktunk csinálni. Kicsit meglepett, mikor megemlítette a munkámat, de aztán arra gondoltam, biztos olvas újságot.
Egy pillanatra kimentem a fürdőbe, és meglepődtem, mikor rám nyitott.
- Az édesanyád úgy tudja, nálad alszom. Ki ne dobj, mert aztán majd magyarázkodhatsz neki.
- Mikor mész el? Nem jó ez így. Végighazudom az egész itt töltött életemet miattad. Marhára nem örülök neki.
- Mondhattuk volna az igazat is, de neked az nem tetszett.
- Nem nekem nem tetszett, anyának nem tetszett volna. Amit meg is értek. Gondolj bele, hogy a lányod felszed olyasformán valakit, mint ahogy te az én nyakamba szakadtál!
- Honnan tudod, hogy van lányom? – sötétült el az arca. Amellett hogy meglepődtem, meg is ijedtem.
- Honnan? – lépett közelebb.
- Fogalmam se volt róla! – mondtam. – Én csak példálóztam!
- Ha a lányom ilyesmi módon szedne össze valakit, hívnám a zsarukat.
- Akkor miért nem adod fel magad?
- Mert nem sok kedvem van börtönbe menni. De vissza kéne mennünk. Vagy ha nem megyünk vissza, legalább csináljuk azt, amit hisznek, hogy csinálunk.
- Hűséges típus vagy. Miért nem a lányod anyját piszkálod?
- A lányom anyja halott. És igen, én öltem meg. Akkor kaptam azt a szép kis vállsebet. Na gyerünk. – nyitotta ki nekem az ajtót.
- Ha nem meséled el az este folyamán nekem, hogy te mennyire ártatlan vagy ebben az ügyben, álmodban kikötözlek és…
- Megint megerőszakolsz? – érdeklődött kajánul.
- Hívom a zsarukat.
- Az erőszakolás után, vagy előtt? Csak hogy tudjam.
- Közben. – szögeztem le, aztán visszamentünk. 

Hátrálni kezdtem, mire a férfi térdre esett, és összegörnyedt. A kabát hátán, a férfi dereka és válla környékén terebélyes barna tócsa volt. Szóval ez árasztotta a vérszagot. Megkerültem a férfit, tisztes távolságból, és két okból: hogy a telefonos asztalhoz menjek, amin a telefonom és a spray-t tartalmazó táskám volt, valamint hogy szemből is megfigyelhessem a férfit.
- Kérem, tegnap is elengedtem, nem ártottam magának. Most sem akarok, csak adjon egy csipeszt és gézt, és már itt sem vagyok! Kérem! – mondta. Hulla fehér arca fájdalmat tükrözött, szemében már alig csillogott élet. Én pedig döntöttem, bár fogalmam se volt miért pont így.
Gézt, csipeszt, és mindenféle miazmákat kerestem, amivel fertőtleníteni tudok. A férfit felülről levetkőztettem, majd egy plédre fektetve, lassú útmutatások közben kiszedtem a golyókat, fertőtlenítettem, és bekötöztem. Estefelé felébredt, kaját és piát kért, aztán újra álomba kollabált.
Másnap reggelre a plédet találtam csak ott, és a férfi ruháit. A fürdőben bizonyos nyomok arra utaltak, hogy lezuhanyozott. Ezek után benéztem a szekrényembe, és valóban fel volt túrva kissé, és a nálam hagyott pasi ruhákból hiányzott egy-kettő. Miután minden nyomát eltűntettem itt jártának, igyekeztem elfelejteni őt, mely totálisan sikerült.
Felálltam és kinyújtóztattam tagjaimat. Egy újabb „Életem percei” novellával gazdagodott a gépem, amit soha senki nem fog elolvasni. Benéztem a frigóba, utam közben megsimogattam Likacs fejét. Ennél a lépésnél el is akadtam: a hűtőben nem volt semmi kedvemre való. Becsuktam az ajtót, és rámosolyogtam Likacsra.
- Kihívom magam ellen a sorsot, ezzel a sok ábrándozással.
Egy ideig még gondolkoztam rajta, hogy elinduljak-e, aztán eléggé hülyének éreztem magam a helyzet miatt. 1.) ha mennék, táska nélkül el sem indulnék, főleg az iromány után, 2.) Likacs velem jönne, ami kizárná azt hogy berángassanak egy bokorban, és ott csöndben a földhöz nyomva tartsanak, 3.) semmi pénzért nem mennék le ilyenkor.
Mindezt átgondolva adtam enni kutyámnak, és inkább olvasni vonultam.
Reggel levittem sétálni lyukas fülű kutyámat, és amíg ő a dolgát végezte, leültem egy padra nézelődni. Elvégre is, akár igaz is lehetne amit írtam, mert minden napom ugyanúgy telik.
Miután böhömkém elintézett mindent, amit akart, elindultunk haza, és semmittevéssel töltöttük a napot. Mesmeg leültem estefelé írni, de a gondolataim egészen a vámpírokig, szellemekig, alakváltókig kalandozott, úgyhogy úgy döntöttem, ma inkább meglévő művet veszek a kezembe, és olvasok.
Ez se sokáig tartott, a biztonság kedvéért sötétedés előtt benéztem a frigóba, és bár volt benne kaja, ugyanannyi, mint tegnap, még mindig nem kívántam őket.
Felöltöztem, Likacsra ráparancsoltam, hogy maradjon nyugton, majd a zsebembe pakoltam a pénzem, telefont, spray-t, és elindultam. Még világos volt, amikor átmentem a parkon, de az éjjel-nappali nem volt nyitva.
- Éjjel nappal mi? Kivétel vészhelyzet. Az enyém is az! – makacskodtam, majd sóhajtva tovább sétáltam a nagyobbik üzlet felé, aminek bár volt nyitva tartása, nem vészhelyzeteltek.
Vettem kiflit, zöldséget, sajtot és kutya szalámit, kényeztetésképp az én egyetlenemnek. Hazafelé menet semmilyen surrogás nem kísért utamon, én pedig egy pillanatra el se tudtam dönteni, hogy örülök-e neki vagy nem. Aztán elhatároztam, hogy ha hazaérek átírom a sztorit: miután meggyógyítottam, megerőszakolom a pasit, azonnal, és nem is egyszer.
Persze az én általam megírt sztoriban a pasas egy isten volt, csapzott szőke hajjal, gyönyörű kék szemekkel, izmos, magas testalkattal. Amolyan skandináv félisten, akit imádunk. És persze a vád hamis volt ellene, tök ártatlan volt, és ha tovább írnám, visszajönne, feleségül venne, és boldogan élnénk az életünket egy Kuba melletti szigeten, ahogy egy könyvben olvastam még régebben.
Vagy a gondolataimban, vagy valami másban buktam fel, de rohamosan közeledett felém a föld. Kicsápoltam jobbra-balra, és jobboldalon kapaszkodót találtam. A bokor ágai nem igazán díjazták a kicsit sem szalonképes bukásomat, azt viszont annál inkább, mikor ijedtemben elengedtem a nyúzott növényt. Mögötte ugyanis egy alak állt lesben, nem szőke, nem viking, de egyértelműen véres, és semmi jót nem akart.
Berántott a bozótba, kezét a számra szorította, a másikkal a hasamnál fogva felemelt, és egy fa takarásába vitt. Nekidöntött a fának, alig vigyázva, és bár a számat elengedte, az állkapcsomat még mindig fogta.
- Egy nyikkanás, és a nyaka rendellenes irányba fogja forgatni a fejét. Szétnézhet például maga mögött.
Meg se nyikkantam, ahogy kérte. Lépteket hallottunk, ő figyelmeztetően rám nézett, majd csöndben vártuk a sötétedést.
- Nem akartam megijeszteni, a legkevésbé megölni. De jobb volt nekem, hogy nem makogott. – mondta, és elengedte az arcomat. Mivel ő azzal volt elfoglalva, hogy arra figyeljen, ne csapjunk zajt, én a kezembe teleportáltam a spray-t. Mikor elengedett, felkaptam a kezem, de az elakadt a ballonkabátja övében, és kiesett a kezemből. Mindketten lenéztünk, és egyikőnk sem hajolt le.
- Mondtam, hogy nem akarom bántani. – suttogta, és rálépett a spray-mre. Addig-addig táncoltatta rajta a talpát, amíg halk reccsenéssel le nem tört a teteje.
A következő gondolatom az volt, hogyha megütöm a meglőtt vállát, el tudok menekülni. Persze sokáig nem tudnék futni, mert az inhalálómat juszt is a táskámban hagytam. És persze, hiába írok élő tündérmeséket, hogy ne érezzem ilyen elfuseráltnak a taposómalom-életem, hinni nem hiszek bennük, úgyhogy ezzel a nem viking pasival nem is fogok lefeküdni. Mert valószínűleg a gyilkos hajlama nagyobb, mint a vikingemé.
Még fel se emeltem a kezem, mire ő a fának szorította. Ez kissé megfintorgatta a száját (ami egyébként szép volt) de erősen tudott tartani.
- Mint mondtam, nem óhajtom bántani. Csak szeretném, ha tenne egy apró szívességet. Ennyi az egész.
- Szívességet? – szólalok meg első ízben.
- Milyen kedves hangja van! Igen, azt. Csak egy kis kötszer kéne, és fertőtlenítő. Beérném a saját pólómmal is, úgy macsósan, de a ruhákat nem én használom először, és ez asszem ártana a sebnek.
- Szóval elenged, ha én hozok magának kötszert otthonról.
- Otthonról. Nem arra gondoltam, de mivel elárulta, hogy közel lakik, onnan még jobb lenne.
- És ha nem jövök vissza?
- A legtöbb ember kapva-kapna az alkalmon, és nem kérdezősködne! Egyébiránt nemtudom, mivel tarthatnám sakkban. Nyilván az életénél fontosabbnak tartja a mobilját, vagy a pénzét, vagy ezeket a cuki fülbevalókat…az egy Cupido?
- Igen az. És többre tartom, ez igaz.
- Futhatott volna, mert amikor megkértem rá, még nem nagyon gondolkoztam. Maga most felvisz magához. – mondta a férfi.
- Mégis hogy? Az átlőtt vállával egy társasházba?
- A kabátom leveszem, és lezserül a vállamra dobom. Legalább dicsekedhet majd a macsó pasijával.
- A macsó egyéjszakás kalandommal. – indulunk el, és teljes szívemből reménykedek benne, hogy túlélem a ma éjszakát. – Ha már ilyen közel kerültünk egymáshoz, és csak akkor, ha rám nézve nem életveszélyes, megmondaná miért kapta a golyót a karjába?
- Meglőttek. – válaszolta lezseren.
- Nem arra voltam kíváncsi hogyan.
- Miért lenne a miért érdekes?
- Nos, miért is? – vágtam vissza.
- Ha lelövünk valakit, azzal bizonyos mértékig tisztáztuk a róla alkotott véleményünket.
- Szóval magát leszavazták.
- Attól tartok.
- Még egy aprócska kérdés, csakhogy tudjam, túlélem-e. Kinek volt ennyire unszimpatikus? A törvényes oldalnak, vagy a másikaknak.
- Mindkettőnek, de az egyik rosszabbul céloz, mint a másik. Különben minden elrablóját kifaggatja? Csak kérdem.
- Különben nem vagyok olyan hülye, hogy hagyjam magam. De ha ideges vagyok, hajlamos vagyok beszélni.
- Maga nem beszél. Szinte verekszik a nyelvével. Nem erotikus értelemben, bár abban sem lehet rossz.
Időközben megérkeztünk az ajtóhoz, és a kulcscsörgésre halk nyüszítés válaszol.
- Szija Likacs, látod, már itthon is vagyok. A bácsit nem bántjuk, bár lehet később leharaphatod a tökeit.
- Akkor ezért egyezett bele ilyen könnyen. – mondta a férfi kissé feszengve, miközben a derekáig érő állat körbeszaglászta.
- Bekötözöm és elmegy?
- Amint végeztünk. Egy perccel sem maradok tovább. – bólintott, aztán magára találva megsimogatta Likacs fejét. Az közömbösen tűrte, aztán otthagyta, és lábam alatt volt amíg előkészültem az operációhoz.
Az ágyra terített vízhaltan plédre parancsoltam elrablóm, majd leparancsoltam ruháit: ótvarul bűzlött. Közben egyre többet gondoltam az átírandó sztorira. A szex jelenet mellé a leírást is módosítom. Magasság marad, izmosság szintén, de a szőke skandinávból egy barna, érzéki pasas lesz, zöldesszürke szemekkel.
A felcsermunka végeztével a pasi megfogta a kezem, és maga mellett tartott.
- Az első dolga az lesz, hogy hívja a zsarukat?
- Csak ha a tévében látom a körözését, és nagy a vérdíj.
- Ha tényleg csak az idegesség vágta fel a nyelvét, nem is olyan érdekes csaj.
- Maga találta ki, hogy nyelvbirkózó vagyok. – vontam meg a vállam. Erre ő kipróbálta: megcsókolt. Első reakcióként eltoltam magam tőle, másodikként szinte letámadtam. Vállalta a kihívást, és végül győzött: én fulladtam ki először.
- Ha már a zsarukat hívja, tegye a bűnlajstromomhoz a nemi erőszakot.
- Rendicsek, majd feljelentem magam is. – mondtam, majd harcolni kezdtünk, hogy ki erőszakolja meg a másikat. Mindkettőnknek sikerült, meg is rendültünk tőle.
- Ha nem gond, a nevemet nem mondom meg. De megengedem, hogy emlékezzen az arcomra. Például, majd ha fantomképért nyaggatják.
- Rég nem fotóztam már fantomokat, lehet újra nekiállok, ha maga szerint nyaggatni fognak érte.
- Ezt vehetem egy színtiszta nemnek a feljelentésemre.
- Miért, mit mondanék? Egy átlőtt vállú pasi elrabolt a házamba, aztán megerőszakoltuk egymást? Persze miután elláttam a sebét? Felőlem biztonságban garázdálkodhat. Magamnak majd leimádkozom a vétkem...
 

Óriási elégedettséggel töltött el ez a tudat. Akárcsak az elmúlt években, a karácsonyt teljesen egyedül tölthettem, egy üvegcse bor társaságában. A kanapén ülve, itókázva remeknek tartottam az estét, ám hetekkel később, újév után persze jöttek a kérdezősködések: hol töltötted a karácsonyt? Ugye nem egyedül voltál? Téged is kikészítettek a rokonok? Te is kaptál zavarba ejtő ajándékot? Milyen értékű ajándékokat kaptál? És te mennyiért adtál? A tipikus rangsorolási kérdések, amikből az ember el tudja dönteni, hogy márpedig én jobb voltam tenálad, és ez marha nagy önelégültséggel jár. Amit persze nem mutatnak, hanem vigyorognak tovább rád, mintha te lennél a Világ Legszebb Mosolyának zsűrije
Hogy mindez hogyan jutott eszembe a tavasz kellős közepén, arról fogalmam sincs. A parkban üldögélve olvastam már egy ideje, bár fogalmam se volt, hogy miről szólt eddig a történet. Inkább figyeltem a körülöttem lebegő, színtiszta szerelemhormonnal körülvett embereket. Likacs, a lyukas fülű kóbor kutya kicsit közelebb húzódott hozzám, ahogy a kezem abbahagyta fejének simogatását.
- Te kis szeretetéhes böhömke, hát senki nincs aki befogadjon téged? – érdeklődtem tőle. Bánatosan nézett rám, aztán addig-addig ficánkolt, míg nem folytattam a füle vakarászását. Közben meg elgondolkodtam, mit szólna hozzá a fajgyűlölő főbérlőm, ha beállítanék egy kutyával.
Valószínűleg mindkettőnket puskával kergetne el. Ő ugyanis nem csak az embereket különbözteti meg rasszista módon, hanem az állatokat is. Vagyis, aki nem hófehér ember, az felőle mehet a vérbe. Tehát a közelben lévő legolcsóbb lakást ilyen feltételek mellett vehettem ki.
Egy sóhajjal felálltam, és Likacs nyüszítve követett a park végéig, majd visszafordult. Otthon olvasáshoz láttam, lévén nem volt más dolgom a hétvégén. A munkaidőm olyan merev volt, mint egy zárdaszűz karónyelés után, úgyhogy az egész hétvégét itthon töltöttem, jobb híján olvasva, sétálva.
Persze az első pár hónapban legszívesebben visszafutottam volna anyucihoz, és még azt is bevállaltam volna, hogy a szememre hányja: én megmondtam! Végül erőt vett rajtam a dac, makacsság és miegymás, úgyhogy túléltem a kritikus elszakadást.
Most pedig kezdtem úgy érezni magam, mint aki belekerült a böhömnagy taposómalomba, ahol mindenki csak nekem osztogatja a parancsokat, és legalább annyira be vagyok gyömöszölve egy iciri-piciri cellába, amennyire rettegtem ettől.
Persze ennek az eszmefuttatásnak megint a könyv látta kárát, mert bár besötétedett, és az oldalszámok alapján haladtam, ebből az agyam vajmi keveset fogott fel.
Vacsorakészítéshez láttam, de a hűtő előtt elakadtam: semmi kedvemre való nem volt benne. Magamra kaptam a dzsekim, és átvágtam a parkon az éjjelnappali felé. Mivel a bérlőm szerint marhára nem kellett itt félni, mert ez egy marhára biztonságos környék volt, hát én marhára nem féltem. Ennek ellenére a borsók snowboardozni kezdtek a hátamon, amikor a mellettem lévő bokorból halk sustorgás követett.
Lenyugtattam magam, és nem gyorsítottam a lépteimen. Ha egy gonosz ember ólálkodik a bokor túloldalán, úgyse veti rám magát a lámpafényben. Ha mégis, a táskámban van a spray-m, azzal bárkit elintézek. Kivéve, ha búvárszemcsit visel. De ha azt visel, akkor meg az egész táskát belelódítom az arcába. Ami ott figyel a telefonos asztalon, a nappalimban.
Kezdtem beijedni, de mire felfogtam, hogy védtelenebb vagyok, mint a ma született bárány – akire ugye a mama vigyáz – kiértem a parkból, és a lámpafényes utcán siettem a bolt felé.
A boltajtó előtt aztán megtorpantam, és hirtelen nagyon ideges lettem. Ha a táskám nincs velem, mégis miből fogok fizetni?
Beletúrtam a zsebeimbe, és kitapintottam egy kis pénzt. Sűrűn fohászkodva bementem a boltba, anélkül, hogy megnéztem volna mennyim van, és kértem felvágottat, zsömlét.
Imáim megértő fülekre találtak, úgyhogy kifizettem a vacsorám – nagyon csekély tartozást magam után hagyva.
Visszafelé indultamban erősen elgondolkodtam, hogy megkerülöm a parkot, de megpillantottam egy pár embert, akik átmentek rajta, úgyhogy utánuk eredtem. Kellő távolságból, de azért sikítás közelben maradva baktattam mögöttük.
A surrogós alak a bokorból megint követett. Igyekeztem az ösvény közepén menni, hogy véletlen se tudjon berántani, és kezdtem ideges lenni a tény miatt, hogy az illető úgy liheg, mint valami kukkolós kéjenc a telefonba. Aztán előugrott Likacs, és halálra rémített. Sikítani nem tudtam, mert valaki befogta a számat, aki abszolút biztosan nem Likacs volt.
- Csitt. – suttogta, és szépen beoldalaztunk a bozótosba. A derekamnak egy pisztolycső féle nyomódott, úgyhogy nem izgágáskodtam, egyelőre. – Örülnék ha nem kiabálna, és nem próbálna elfutni. Elengedem magát, bántás nélkül, csak annyit kérek, hogy csöndben lépjen le, rendben? Bólogasson, ha rendben. Szóval rendben. – suttogta, és az orromat megcsapta egy ismerős, édeskés illat. A vérszagtól feltámadt a sikítóvágyam, de elfojtottam. Ha ez a pasi az az idióta vérszívó, aki vámpírnak hiszi magát, ráérek még sikoltozni. Remélem.
A pasas mindenesetre elengedte a szám, ám a derekamat még mindig fogva tartotta.
- Nem engedne el teljesen? – érdeklődtem, egyre vékonyabb hangon.
- Egyelőre nem. Ne aggódjon, nem fogom bántani, de meg kell várnom míg a követőim elhúznak, utána azonnal elengedem. – mondta suttogva. Az ösvényen két egyenruhás rendőr jelent meg, lámpájuk nem volt, a mobiljukkal világítottak, míg a kezükben fegyver volt. A pasasom megfeszült, én pedig nagy levegőt vettem, de kifújni már nem tudtam, mert újra befogta a szám.
- Csitt, csitt, csitt! – suttogta igen halkan, a fegyvert felcsúsztatva a nyakamig. Közben hátradőltünk, és egészen a bokor alá hemperedett velem. Ő rajtam feküdt, és annyira megemelte a fejem, hogy levegőt kaphassak az orromon. Ez nem jött be, egy apróságot nem tudott rólam, amitől én is igyekeztem megszabadulni: asztmás voltam. Ahogy egyre nehezebben vettem a levegőt, elengedte a számat, és hadarni kezdett.
- Nem áll szándékomban bántani, ahogy már mondtam. Legyen szíves mélyeket lélegezni. Van magánál pipa?
- Otthon… a… tás…kám…ban. – lihegtem, de egyre kevesebb levegővel rendelkezve. Aztán gyorsan gondolkozni kezdtem, elvégre is nem akartam meghalni. Emlékezve mecénásom intelmeire, nem mélyeket szippantottam, hanem görcsösen fújtam kifelé a levegőt. Lassacskán visszanyertem normál tüdőkapacitásom. Ekkor a férfi legördült rólam, és újra megéreztem a vér szagát. Igyekeztem higgadt maradni.
- Most már mehetek? – kérdeztem.
- Mehet. De ha esetleg van egy zsebkendője, vagy egész véletlenül egy rongydarabja, azt megköszönném.
- Nincs nálam semmi. Mondtam, a táskám otthon maradt. Mehetek?!
- Viszlát. És sajnálom.
Felpattantam, és igyekeztem nem rohanni, elvégre is a férfinál fegyver volt. Likacs a park végénél megugatott, aztán visszakóborolt, én pedig hidegrázósan vonultam a házamba. Az ajtó előtt a két rendőr megállított.
- Elnézést asszonyom, ne haragudjon, nem látott egy alakot a parkban? Talán kissé görnyedten járt, két golyó ütötte seb volt rajta. Egy menekült…
- Nem láttam senkit. – mondtam gyorsan.
- Biztos benne? – kérdezett vissza a másik.
- Igen. Csak a boltban voltam a túloldalon, siettem is haza, és nem figyeltem körbe. Az utamban senki feltűnő nem volt. – hadartam.
- És mit vett? – érdeklődött a másik. Most tűnt csak fel, hogy a vacsorámat elhajítottam. Úgy döntöttem, haladéktalanul elmondom az igazat.
- Nagyon remélem, hogy nem figyel minket az az ember. Lerántott a földre, befogta a számat, és nem engedett el, csak miután maguk elmentek. Utána elrohantam, és a kaját is otthagytam. A park közepénél voltunk akkor kábé, remélem elkapják. – mondtam. – Kérem, hazamehetnék végre? – könyörögtem nekik. Ma már hanyadszorra is mondtam el?
- Be kell velünk jönnie az őrsre, személyleírás és hivatalos tanúvallomás miatt.
- Nem is láttam az ipsét! És nincs mit tanúznom! Kérem, csak haza akarok…
- Asszonyom, gyilkossági ügyben kergetjük a férfit. Ha nem segít, bevihetjük…
- Faszom a zsarukba. Már ha lenne olyan. – adom meg magam.
Tanúskodós játszása után haza engednek reggel. Hulla fáradtan dőlök le a kanapéra, de alig hogy a zsaruk orra előtt becsaptam az ajtót, újra kopog valaki.
- Mindent elmondtam! – fakadok ki, és kinyitom az ajtót. Egy szürke kabátos férfi nyomul be a szobába, jobbára rajtam keresztül. Becsukja mögöttünk az ajtót, közben én megbotlok, és seggre ülve nézem tovább a jövevényt.
- Köszönöm a segítőkészségét. – hallottam a tegnapi hangot....
 

- Drágám, te nimfomán vagy. – mondom hót komolyan. – Erről jut eszembe. Remélem Jess nem vette el a kedved a gyerekneveléstől. – puhatolódzok. Elkerekednek a szemei, de látom, hogy nyugtatja magát. Mióta teljesen komoly lett a kapcsolatunk, ő szajkózza a gyerek témát, én pedig totálisan ellene vagyok.
- Nem. Épp ellenkezőleg. Nagyon örülnék egy kisbabának, még mindig.
- De a kisbaba felnő. Iskolás lesz, lusta, rossz gyerek. Járhatunk be naponta a tanárához.
- Majd együtt foglalkozunk vele, és lefárasztjuk. Izmos lesz, és fáradt a rosszalkodáshoz.
- Tinédzser lesz, utálni fog minket, és az izmainak köszönhetően laposra ver mindenkit a suliban, és az a tipikus de-nagy-kölök-vagyok srác lesz.
- Beíratjuk különböző foglalkozásokra, és korábban bevezetjük a nagybetűs Életbe. Ettől megjön az esze. Higgy nekem.
- Vagy kurvákat fog futtatni. – húzom el a szám.
- Kya. A mi gyerekünk nem fog kurvákat futtatni. Semmit se fog futtatni, max egy kutyát. A mi gyerekünk okos, értelmes srác lesz, akire büszkék lehetünk.
- Milyen srác? És ha lányunk lesz? Gondolj bele! Rózsaszín cuccokat fog hordani, követi a divatot mint egy majom, odalesz minden hülyeségért, pizsipartykra jár majd, és elkezdi festeni a körmét. Mikor betinédzserül pasizni kezd, majd sátrazni megy egy barátnőjével, aztán tizennyolc évesen átesik az első abortuszán, mert az tök cool. Huszonkilenc évesen, ja nem, az sok. Huszonkét évesen feleségül megy egy hetvenéves milliomoshoz, és boldogan élnek, egészen a nászéjszakáig, ahol a tata úgyis szívrohamot kap, és örökli a millákat, de amúgy egy síkhülye liba lesz, aki szégyellni fog minket. Kell ez neked?!
- Hülye vagy, szentem. Te ilyen voltál? – kérdezi. Alig egy fél másodpercig mindketten azt hisszük, megfogott.
- Nem, de én más évtizedben éltem, tök más körülmények között, tök más elvekkel, egy árvaházban, millió gyerekkel együtt. Arról nem is beszélve, hogyha egyke lesz, mindezek mellett még elkényeztetett is lesz.
- Térjünk a lényegre. – sóhajt életem szerelme. – Terhes vagy?
- Nem. De már nem szedem a gyógyszert. Tehát minden esély megvan rá, hogy lesz egy verekedős stricink, vagy egy dúsgazdag hülye libánk. Persze, a drogot kihagytam, ami akkorra életminimum lesz.
- Ha most le akartál beszélni a gyereknevelésről, nem sikerült. Egyébként, gondolj bele, hogyha stricink és libánk is lesz! – mondja, és szinte tapsol az örömtől.
- Szóval gúnyolódsz rajtam, huh? Jól van, de ha a fiad a lányodat fogja futtatni, ne hozzám gyere sírni! – húzom fel az orrom.
- Elfelejtetted, hogy addigra mi elválunk, mert az a divat. – feleli tök komolyan.